Main Fajismeret

Fajismeret

0 / 0
How much do you like this book?
What’s the quality of the file?
Download the book for quality assessment
What’s the quality of the downloaded files?
Publisher:
Novák Rudolf és Tsa kiadó
Language:
hungarian
File:
TXT, 422 KB
Download (txt, 422 KB)

Most frequently terms

 
0 comments
 

To post a review, please sign in or sign up
You can write a book review and share your experiences. Other readers will always be interested in your opinion of the books you've read. Whether you've loved the book or not, if you give your honest and detailed thoughts then people will find new books that are right for them.
1

作家创意手册

Year:
2015
Language:
chinese
File:
MOBI , 740 KB
0 / 0
2

作家创意手册

Year:
2015
Language:
chinese
File:
PDF, 1.43 MB
0 / 0
Gáspár János (Bp., 1899. júl. 13. – Vaxjö, Svédország, 1989.) orvos, antropológus, pszichiáter. Münchenben, Jénában és Bp.-en tanult, 1923-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon, majd 1926-ban Jénában bölcsészdoktori diplomát is szerzett. 1926–1930-ban a pécsi Közeü.-i Int. munkatársa. 1932-ben Pécsett jogi doktorátust is szerzett. 1933-tól a jénai Antropológiai Int. munkatársa, ahol 1936-ban a kutyafogakon végzett örökléstani kutatásai alapján megkapta a természettudományok doktori oklevelét. 1930-tól a bp.-i Antropológiai Int. adjunktusa, 1930-tól a szegedi orvosi karon az antropológia meghívott előadója. Több mint 40 magyar, német és francia nyelvű köz­leményében antropológiával foglalkozott. Egy ideig a Rassen in Donauraum c. folyóiratot szerkesztette. Nevét a Fajelmélet c. munkája tette ismertté, amelynek néhány fejezetén a korabeli német fajelmélet szemléletmódjának a hatása érződik. Ezért 1948-ban elhagyni kényszerült Mo.-t, Svédországban telepedett le. Különböző kórházakban volt kisegítő orvos, 1953-tól a pszichológia és pszichiátria főorvosa a vaxjöi kórházban. 1965-ben vonult nyugdíjba. – Fm.: Degenerációra vonatkozó vizsgálatok két községben csökkenő gyermekszám és en­dogamia esetén (Bp., 1926); Fajismeret (Bp., 1930, 1931); Vizsgálódások a községek egészségügye körül (Pécs, 1926); Die Rassen der jüngeren Steinzeit in Ungarn (Szeged, 1935); A keleti szlávok antropológiája, különös tekintettel a kárpátaljai ruszinokra (Bp., 1944).

Dr. Gáspár János: Fajismeret  I. rész 

A MODERN ANTROPOLÓGIA ÉS ÖRÖKLÉSBIOLÓGIA PROBLÉMÁI 
 
 Előszó 
 
 A modern fajantropológia és öröklésbiológia problémái a természet- és társadalomtudományok legaktuálisabb fejezetei közé tartoznak. A faji adottságok az embernek nemcsak külső alkatát határozzák meg, hanem az életszíntérben való érvényesülésének irányait és határait, sőt bizonyos mértékig a betegségekkel szemben való fogékonyságát, illetve ellenállóképességét is. Az ember szellemi világát a fajiság ismerete nélkül egyáltalán meg sem érthetjük. A társ; adalmak hanyatlásának nemcsak gazdasági, hanem élettani okai is vannak. Az eugenikai elveknek a társadalom felépítéséből való kirekesztése a társadalmak hanyatlására, a nemzetfenntartó elemek pusztulására vezetne.
 
 A fajproblémákkal való foglalkozást nemcsak az antropológia s általában a biológia mai iránya követeli, a társadalmi és nemzeti életben is mind tudatosabbak azok a megnyilvánulások, melyeket a közfelfogás faji funkcióknak minősít. A modern antropológiai intézetek — nyugaton, a Balkánon és keleten — az elméleti kérdések tisztázása mellett a gyakorlati fajbiológiai és eugenikai tevékenységet is feladatuknak tekintik. Prof. O. Aichel intézete Kielben, E. Fischer-é Berlin-Dahlemben, Lundborg-é Uppsalában követésre méltó példával szolgálnak.
 Jelen munkámhoz az első jegyzetek még 1924-25-ben Münchenben készültek, ahol Martin (†) antropológus és Lenz fajhigiénikus professzorok voltak első tanácsadóim. Szíves tanításaikért mindig hálásan fogok rájuk visszaemlékezni. Az 1926-iki esztendő, — a neandertali lelet felfedezésének 50 éves jubileuma — a fajtörténeti emlékek és lelethelyek (Neandertal, Obercassel, Heidelberg, Weimar, Taubach, bonni, berlini stb. múzeum) megszemlélésére nyújtottak alkalmai. A kísérleti fajbiológiában való jártasságért Plate jénai egyetemi professzornak, s a Phyletisches Museum igazgatójának tartozom köszönettel, aki azon másfél év alatt (1928—29), melyet oldala mellett töltöttem, kutatásra bőséges alkalmat nyújtott.
 Bár könyvem nagy része nem itthon íródott, figyelmemet mindig elsősorban a magyarság problémái felé fordítottam; legmaradandóbban ezek a szempontok is kötöttek le. Olvasó bőven találkozik szerző idevonatkozó vizsgálataival és megállapításaival. Megkönnyítette feladatomat az a körülmény, hogy főnököm, Méhely Lajos professzor úr, a Pázmány egyetem Antropológiai Intézetének igazgatója, a magyar fajbiológia alapvetését és úttörő munkáját már elvégezte s a magyar közvélemény figyelmét a fajkérdések fontosságára felkeltette. Támogatását és szíves jóindulatát, melyet vállalkozásommal szemben mutatott, e helyen is hálásan köszönöm.
 Mielőtt munkámat közrebocsátanám, nem mulaszthatom el, hogy a berlini Alexander v. Humboldt Stiftung-ról is meg ne emlékezzem, amennyiben az ő nagy anyagi és erkölcsi támogatása tette lehetővé legutóbbi másfél esztendős németországi tanulmányomat s vele azt, hagy jelen munkám mai felkészültségével jelenhetett meg.
 A kiadót, Novák Rudolf urat illeti az érdem, hogy munkám a mai nehéz könyvkiadási lehetőségek között is mintaszerű kiállítást kapott.
 A modern fajproblémák A nyugati civilizáció mindennemű társadalmának képe igen zűrzavaros, szinte kiismerhetetlenül mozaikszerű, de ha mélyére nézünk az osztály- és államkeretek mögött végbemenő küzdelmeknek, lehetetlen meg nem látnunk, hogy az emberek közti versengést, a létért való küzdelem medrét olyan motívumok is mélyítik, melyek kezdettől fogva nem posztulátumai az osztály- és nemzetközösségeknek.
 A faji vonzalom és ellenszenv ezek a motívumok, melyek a társadalomalkotó erők sorában szubtilis erők gyanánt, ösztönös úton hatékonykodni sohasem szűntek meg, azonban most, a modern társadalmi és nemzetiségi katasztrófák idején kiegyensúlyozatlanul, harmóniájukat vesztve, sötét gondok elé állítják a civilizáció válságával küszködő emberiséget.
 Ezt a válságot nem agitáció szülte s nem a fajtudomány élesztgeti. A modern fajproblémákat már 70 évvel ezelőtt rendszerbe foglalta egy francia diplomata, s a faji kérdések már a politikai és társadalmi érdeklődés előterében állnak, mikor az antropológia, különösen az öröklésbiológia, a fajtudományt egzakt tudománnyá avatja.
 A faji gondolatnak a politikában a nemzeti és nemzetiségi gondolat továbbfejlődéseként, a társadalmi felfogásban az egyenlőségi eszme, reakciójaként előbb-utóbb ki kellett bontakoznia. A liberális nemzetállam fejlődése ugyanis odairányult, hogy a népszigetek elzárkózottsága megszűnjék, meginduljon a modern népvándorlás, a fajok politikai keveredése, amelynek során keletkezett új társulások az embereket kevésbé velük született adottságaik, inkább a differenciált termelési rendben elfoglalt helyzetük szerint fogadják magukba. Ámde megszűntek-e ezáltal azok az örökölt testi és lelki alkatok, hajlamok és érzelmi típusok, melyeket egy-két nemzedékkel előbb még tájak szerint láttunk megoszlani? Egyáltalán nem, sőt mennél mozaikszerűbbé vált település, illetve fajkép tekintetében a társadalom, annál kevésbé sikerült benne a közös érdekből fakadó céltudatot kialakítani, ami különben egészen természetes, mert a közös államkerethez tartozás és ugyanabban az osztályban való elhelyezkedés nem szünteti meg azokat a velünk született kapcsolatokat, melyek a származás vérségi kötelékein alapszanak.
 A faji ideológia nem törekszik a nemzeti helyét elfoglalni. A fajiság életfunkciói egészen mát, szintbe esnek, mint amelyben a nemzet funkciói lefolynak s a kétféle társulást lényegesen különböző érdek és céltudat irányítja. A fajnak nem feladata a lét összes alapfeltételéről való gondoskodás; ez a nemzeti társadalomra hárul. A fajiság csak életstílust, képességeket, hajlamirányokat ad, melyek az egyént adott életszíntérben másokkal szemben jobban felvértezik, vagy kiselejtezésnek könnyebben áldozatul vetik. De éppen mert a fajiság funkciói a nemzeti konstellációk által nyújtott keretek között mennek végbe, a fajiságot megtestesítő emberanyagnak nem közömbös, hogy mely nemzet, állam sorsában részesül. Viszont a nemzet érdeke is megfontolásra késztet, hogy a határok biztonságát, a belső erők gyarapítását, az anyagi és erkölcsi kultúrjavakat milyen testi és lelki alkatú elemek szolgáltatják.
 A faji és nemzeti érdekek így kerülnek egymás mellé s a világégésben összeroskadt népek ezért nem mellőzhetik a liberális nemzeti ideológia mellett a faji realizmus szempontjait.
     
ELSŐ FEJEZET 
A FAJBIOLÓGIA ALAPVETÉSE 
Kísérleti fajbiológia
Faji adottságok a változó környezetben 

Az életfeltételek fontosságát senki sem vonja kétségbe s bizonyításra nem szorul, hogy a szervezet a külső ingerekre olyan módosulásokkal felel, melyek a szervezet átlagtulajdonságaihoz úgy viszonylanak, mint valamely variációs sorban egyik tag a másikhoz. Figyelmünket azért elsősorban nem a módosulás ténye, hanem a változás terjedelmével s a szervezet reakció-normájával összefüggő néhány elméleti kérdés köti le.

Néhány lepkefajtának tavaszi és nyári, illetve forró égöv alatt száraz és nedves időben kikelt alakjai színben és nagyságban egészen eltérnek egymástól. Dorfmeister ama feltevés alapján, hogy e különbségeket a hőmérséklet kényszeríti elő, kísérletképpen a tavaszi bábot meleg helyen, a nyárit hideg helyen keltette ki s íme nemcsak két szélső (Araschnia prorsa és levana), hanem a hőmérséklet fokozatainak megfelelő egész sor átmeneti színt és nagyságot kapott. Észak- és Közép-Amerikában él egy nem nagyon elterjedt galambfajta: a Scardafella inca, mely világos barna tollazatát nedves légkörben nemcsak a dél-amerikai nedvesebb éghajlat alatt élő változatok színéig tudja elsötétíteni, hanem olyan fénylő bronz és zöldes árnyalatokat is létrehoz, amilyenek a természetben nem fordulnak elő (Beebe).
 Az állattenyésztők régóta tudják, hogy az állal fejlődését, izomerejét, a csontozat alakját és finomságát stb. a táplálék mennyiségével és összetételével, az étkezés idejének beosztásával mily eredményesen lehet szabályozni. De éppen ők tudják legjobban azt is, hogy a mesterségesen fokozott tulajdonságok mennyire nem válnak maradandókká. Ha a sárga kanári madarat Cayen-babbal etetjük, tollazata narancsszínűre vedlik át, de ez a színváltozat csak addig lesz sajátja, míg vissza nem térünk előbbi eledeleire. A tojásból meg minden esetben sárga pelyhű fiókák kelnek ki. A növények közül említsünk egy kankalinféle kedvelt dísznövényt: a Primula sinensis-t, mely szabadban piros változatban (Pr. s. rubra), meleg (35 C°) és kissé árnyékos üvegházban azonban fehér változatban (Pr. s. alba) ismeretes. Ám ez a fehér változat is, mihelyt az üvegházból alacsonyabb hőmérséklet (15 C°) alá kerül, továbbiakban piros virágokat fakaszt (Baur, 1911).
 Mér az egysejtű papucsállatnak (Paramaeciumnak) is számos fajtája van. Egyik 12, másik 24 óránként oszlik, harmadik határtalanul szaporodik, negyedik a 10-ik nemzedékben életképtelenné válik, stb. Jenningsnek (1908—11) 7 fajtát sikerült elkülönítenie, melyek között a legnagyobb 310—105 µ (ezred milliméter), a legkisebb 150—45 µ s ugyanígy a többi fajta is 2-2 határérték között váltakozik (variál). Azonban csak kevés egyed tartozik a szélső értékekhez, legtöbbjük egy középérték körül csoportosul. Pl.: A variációs sor szabályszerűségének kialakulását matematikai formában is bemutathatjuk.
 Az önfenntartáshoz és szaporodáshoz világosságra, melegre és táplálékra van szükség. Jelölje A a legkedvezőbb világosság, B a meleg, C a táplálkozás, a, b és c ezek szűkének tényezőjét. A 3 tényező 8-féle kombinációban lehet jelen, az állatok tehát ennyi különböző feltétel alatt nőhetnek fel.: 3 tényező lehetséges kombinációi  a növekedést elősegítő tényezők száma   vagyis 8 állat közül 3—3 egy vagy két kedvező feltétel alatt nő fel, s csak 1—1 bírja, illetve nélkülözi mindhárom kedvező feltételt.
 Ha a feltételek száma nem 3, hanem 2, 4, 5 stb., akkor a variációk a növekedést elősegítő feltételek jelenléte szerint következőképpen sorakoznak fel: 
1
 1 2 1
 1 3 3 1
 1 4 6 4 1
 1 5 10 10 5 1
 stb.

  A variációssor nem egyéb, mint a binomiális együtthatók (1+1)n kifejtése, mely grafikusan a Gauss-félé szabályos görbének felel meg.
 A sor változatosságát az életszíntér előnyeiben és hátrányaiban való részesedés különböző mértéke idézi elő. De a legnagyobb fajta szűkös viszonyok közt felnőtt példánya soha nem csökkenhet saját fajtamértékének minimuma (105 µ) alá s a legkisebb fajta legnagyobb példánya (150 µ) nem érheti el a nagyobb fajták felső határait. Az a két határérték: a variációsszélesség, melyen belül a fajták környezetük hatásaira reagálni képesek, fajtajelleg.
 A variációssor kibontakozása közömbös attól a helyzettől, melyet a szülő előbbi sorban elfoglalt. Ha a fajta legkisebb (pl. 45 µ) és legnagyobb (150 µ) példányát kiválasztjuk s továbbtenyésztjük, a két tenyészetben a nagy, illetve kicsi méret ismét csak mint határérték jelenik meg, legtöbben a fajta átlagmérete (85 µ) körül csoportosulnak. A kiválasztást akárhányszor megismételhetjük, az átlag alakulását nem sikerül megváltoztatni.
 A szervezet nem kész tulajdonságot, hanem képességet örököl, hogy bizonyos feltételekre bizonyos tulajdonságokkal reagáljon. A Paramaecium nem a nagyságméretet, a kínai kankalin nem a virágszínt, a lepke nem a szárny kész színét és terjedelmét kapta szüleitől, hanem a fajtának azt a képességét, reakciós normáját, mely bizonyos életszíntérben nagyobb alakot s piros színt, bizonyos életszíntérben kisebb alakot s fehér szint tud kifejleszteni.
 Az egyén külső tulajdonságainak kialakulásához tehát az életszíntér adja az ingereket, de hogy a reakció milyen formában s terjedelemben, a tulajdonságok milyen variációsszélességben bontakozzanak ki, az a fajta reakciós normájától, azaz örökletes adottságától függ.

     A korcsok széthasadása 
Az öröklés jelenségeiben a természet egyik legcsodásabb misztériuma rejlik. A fizikai világ alapvető tétele: az energiák megmaradásának törvénye, a szerves világra is áll. Az egyéni lét csak látszólag független, mert a szülők, nagyszülők és az ősök számtalan tagjának tulajdonságai irányt szabnak az ivadékok hajlamainak, tehetségeinek s legtöbb külső tulajdonságának. Azt a tényt, hogy az ivadékok tulajdonságainak hajlamai a szülőktől, vagy általában az elődöktől származnak, öröklésnek nevezzük.
 Az öröklés példái nem voltak ismeretlenek a régiek előtt sem, sőt többen (Camerarius, Koelreuter, Fairchild, Knight, Sageret, Naudin) növényeket és állatokat már kísérleti célból is kereszteztek. De ezek a vizsgálatok eredménytelenül végződtek, mert nem tiszta (homozygota) fajtákkal dolgoztak, már pedig az öröklés tisztavonalú szabályait sokszorosan kevert (heterozygota) korcsokból kiolvasni nem lehet. Mendel Gergely ágostonrendi szerzetest s Correns és Tschermák professzorokat illeti az érdem, hogy azáltal, hogy tiszta fajtákkal végezték fáradságos kísérleteiket, megtalálták az utat — a szabályt — az öröklésjelenségek titkaihoz.
 1. ábra. Mendel borsókísérlete. Sárga és zöldszemű borsófajta (P) korcsai (F1) sárgaszínűek. A második nemzedék (F2) 3 sárga: 1 zöld arányában hasad (Morgan után).
 Mendel keresztezései tárgyául olyan borsófajtákat választott, melyek némely egyszerű tulajdonságukkal ellentétként állnak szemben egymással, egyébként azonban teljesen egyformák. Amikor két olyan fajtát keresztezett, melyek egyikének sárga, másikának zöld szeme volt, az első nemzedék (F1) minden tagja sárga szemű volt. A korcsok azonban sárga színükkel nem állandósultak meg. A második nemzedékben (F2) szétváltak és pedig állandó, meghatározott arányban, melyben sárga színű borsó háromszor annyi volt, mint fehér (1. ábra).
 Mendel, illetve később szabatosabban Bateson ennek a hasadásnak így adta magyarázatát: A két fajtában a sárga, illetve zöld szín tényezői, A és a, egymásnak ellentétei. Minthogy a tényezők mindig párosával vannak jelen — egyik az apától, másik az anyától származik — a tisztafajú (homozygota) szülőkben a sárga, illetve zöld szín tényezői is kétszeresen, mint AA, illetve aa vannak képviselve. Ha tehát a két fajtát keresztezzük, az apától a sárga szín tényezőinek csak fele (A), az anyától a zöld szín tényezőinek ugyancsak fele (a) megy át korcsokra (F1), melyek tényezőpárjait Aa jelképezi. Az ilyen korcsok (heterozygoták) azonban már kétféle csírasejtet (A-t és a-t) képeznek és ha egymás között párosítjuk őket, csírasejtjeik összetalálkozása (a zygotaképzés) 4-féle kombináció egyike szerint fog megtörténni: 

Dr. Gáspár János: Fajismeret II. rész

Minden kombinációból más-más szerkezetű egyed fejlődik; a második nemzedék (F2) tehát 1 AA sárga tiszta fajtából: 2 Aa sárga korcsokból és: aa zöld tiszta fajtából fog állni.
 Hogy a homozygota (AA) és heterozygota (Aa) sárga szín között — külsőre — nincsen különbség, azt a sárga színt meghatározó tényező (A) nagyobb átütő ereje (dominanciája) idézi elő, amely mellett a zöld szín tényezője (a) lappangva, rejtve (recesszíven) húzódik meg. Amikor azonban az Aa összetételű korcsok tovább hasadnak, kiderül, hogy külső színük (fenotípusuk) ellenére sem azonosok a tiszta fajtával.
 Mondottakat alábbi egyszerű vázlat foglalja össze: Fenti borsókísérletet a tökéletes dominancia példájaként szokták említeni, mert úgy tűnik fel, mintha a színek érvényesülésében csak két alternatíva: sárga, vagy zöld volna lehetséges. Azonban már Mendel feljegyezte, hogy a tiszta fajta és a korcsok tulajdonságai között minden esetben több-kevesebb eltérés van. Nevezetesen a korcs borsó sárga színe zöldes, vagy foltos lesz, a domináns fehér tyúk és recesszív barna színű kakas korcsainak fehér tollazata között egy-egy barna pihe húzódik meg stb. Darbishire (1908) borsószem korcsain a tiszta fajtákat a korcsoktól külsőleg nem, de mikroszkóp alatt a keményítő szemcsék alakja, nagysága és szerkezete alapján minden további nélkül szét tudta választani.
 A korcsok tehát igen változatos külsővel jelennek meg. Egyszer a domináns tulajdonság a korcsra szinte megtévesztésig hűen ráüti bélyegét („tökéletes dominancia esete”), máskor a korcs a két szülő középalakját ölti fel („intermediär öröklés esete”), olykor pedig a két szülő tulajdonságát mozaikszerűen viseli („mozaik öröklés esete”). Korcs és korcs között azonban élettani szempontból semmi különbség nincsen. A természet rendeltetésénél fogva — előbb vagy utóbb — valamennyinek szét kell hasadnia szüleik tiszta fajtáira.
 2. ábra. Sima és csíkosházú kerti csiga (P) korcsai (F1) simaházúak lesznek. Ezek ivadékai (F2) közt azonban 3:1 arányban ismét sima és csíkosházú egyedek lesznek. (Lang kísérletei ; Goldschmidt rajza.) 2. ábra. Sima és csíkosházú kerti csiga (P) korcsai (F1) simaházúak lesznek. Ezek ivadékai (F2) közt azonban 3:1 arányban ismét sima és csíkosházú egyedek lesznek. (Lang kísérletei ; Goldschmidt rajza.)  A kerti csiga (Helix horlensis) számos változata között ismeretes egy, melynek háza sima, sárga színű és egy, melynek sárga házán csíkos rajzolat fut. Ezek korcsai is sima sárga házzal jelennek meg; e tulajdonság örökléstényezője tehát a csíkos rajzolat tényezője fölött tökéletesen dominánsnak bizonyul. Következő nemzedékben azonban átlagban 3—3 sárga sima házú csiga mellett 1 — 1 csíkos rajzolatú is megjelenik: a korcsok lehat 3:1 arányban széthasadtak. (Lang 1904). (2. ábra) Correns (1902) a csodavirág (Mirabilis jalapa) piros és fehér változatát keresztezte. A korcsok piros és fehér szín közbenső (intermediär) fokának megfelelően rózsaszínűek leltek. Ám a második nemzedékben a piros, illetve fehér szín 25— 25%-ban ugyancsak kihasadt belőlük és rózsaszínűnek csak 50%-uk maradt meg (1:2:1).
 A fehér és fekete andalúziai tyúk keresztezéséből olyan változat áll elő, melynek kékes szürke tollazata a fehér és fekete fajta színéből mozaikszerűen tevődik össze. Ha az állattenyésztők ilyen szürke változatot akarnak kitenyészteni, akkor fehér és fekete fajtát párosítanak. Ez esetben ugyanis valamennyi állat (mint F1) kékesszürke lesz. Ha ellenben szürkéket egymás között párosítanának, csak feleannyi szürke változatot nyernének, mert másik felében egyenlő arányban fekete és fehér törzsfajták jelennének meg (mini F2-ben). Bateson tenyészetében (1909) a szürke tyúkok párosítása 41 fekete, 78 szürke és 39 fehér állatot eredményezett (1:2:1), (3. ábra) 3. ábra. Fekete és fehér andalúziai tyúk korcsai mozaikszerűen kékesszürkék lesznek (Lang után). 

 A korcsok sorsa tehát minden esetben ugyanaz: széthasadás a szülők tiszta fajtáira. Akár a) a tiszta fajtával, akár b) maguk között párosodnak a korcsok, a fajta tisztaságának visszaszerzése biztos ütemben halad előre: a) a korcsok (Aa) tiszta fajtával (AA vagy aa) kereszteződnek :  b) a korcsok (Aa) korcsokkal kereszteződnek: 

A természet tehát nem tűr meg korcsokat.

 Asszimiláció nincs! A fajok azonban többnyire nem csupán egy, hanem több, igen sok vonásban különböznek egymástól; kereszteződésük esetén tehát az ivadékok valamennyi eltérő tulajdonságra nézve korcsok. Ha fekete színű és minőségre nézve símaszőrű tengerimalacot fehér durvaszőrű fajtával keresztezünk, a korcsok (F1) feketék és durvaszőrűek lesznek, melyek egymás között párosodván a második nemzedékben (F2) következő kombinációkra hasadnak:
 9 fekete durvaszőrű
 3 „ símaszőrű
 3 fehér durvaszőrű
 1 „ símaszőrű. (4. ábra)
 Fekete simaszőrű és fehér durvaszőrű tengerimalac (P) fekete durvaszőrű korcsai (F1) a második nemzedékben (F2):
 9 fekete durvaszőrű: 
 3 fekete símaszőrű: 
 3 fehér durvaszőrű: 
 1 fehér símaszőrű arányában széthasadnak (Castle után).4. ábra. 
 A négyféle kombináció azonban a külső megjelenésre (fenotípusra) vonatkozik. Itt is az örökléstényezők közelebbi vizsgálatára van szükség, hogy a korcsok belső (geno-typikus) szerkezetét megismerjük.
 E célból a fekete szín tényezőjét jelentse A, a fehér színét a, a szőrzet durvaságát B, simaságát b. A fehér durva fajta fenotípusa tehát aB, a fekete simaszőrűé Ab, az F1 korcsoké AaBb. A korcsok eszerint kétszeresen heterozygoták és mindegyikük 4-féle csírasejtet képezhet: 
AB Ab ab  aB 
Ha mármost két-két korcs kereszteződik, a 4—4 féle apai és anyai csírasejtek egyesülése minden esetben 16-féle kombináció egyike szerint fog megtörténni. Az alábbi táblázat felső sora fölött a 4-féle hím (♂), függőlegesen a 4-fé!e női (♀) csírasejt képlete van feltüntetve: A 16-féle kombinációban — a táblázatból kiolvashatóan — 9-féle genotípus (az arabs szám jelöli őket) és 4-féle fenotípus (római szám jelöli) foglal helyet. Az egyedek fenotípusát az dönti el, hogy a képletben hány domináns (A és B) tényező foglal helyet. Ahhoz a fenotípushoz, melyben mindkét domináns örökléstényező (A és B) jelen van (táblázatban I-gyel jelölve), 9 kombináció, az egyik (A) domináns tulajdonsággal jellegzett fenotípushoz (táblázatban II) 3, a másik (B) domináns tulajdonsággal jellegzett fenotípushoz (táblázatban III) ugyancsak 3 kombináció tartozik, végül abból a fenotípusból, melyben csupán recesszív tényezők foglaltatnak, csak 1 kombináció lehetséges.
 A fenotípusoknak ehhez az arányához azonban egyszerűbb úton is eljuthatunk. Nevezetesen csak mindegyik tulajdonságra külön-külön alkalmazzuk a fentebb megismert egyszerű hasadási arányt; ez jelen esetben A és a tulajdonságra nézve 3A : 1a, B és b tulajdonságra nézve 3B : 1b, AB és ab fajtákra nézve = (3A : 1a). (3B : 1B) = 9AB : 3Ab : 3aB : 1ab, ami teljesen azonos mind a kísérleti, mind az imént levezetett elméleti eredménnyel.
 Mindebből pedig az következik, hogy a fajták tulajdonságai egymástól függetlenül érvényesülhetnek a korcsosításban, illetve hasadásban. Lehetséges, hogy egyik fajtában pl. a szín átütőbb, de az orralak s a járomív gyengébb, másikban az orralak és járomív szélessége átütőbb, ellenben a szín bizonyul gyengébbnek; a korcsok tehát olyan mozaikok lesznek, melyeken mindkét szülő átütő vonásai megjelennek, egyik részéről a szín, másik részéről a szélesebb járomív és sajátos orralak. De bárhogyan is tevődnek össze a korcsok, következő nemzedékben annyiféle fenotípusra hasadnak szét, mint ahányféle kombinációt a domináns örökléstényezők számából képezni lehet.
 Elmondottak alapján az ivadékok fenotípusainak alternatíváit előre megmondani akkor sem fog nehézségbe ütközni, ha a szülőknek nem csupán két, hanem több különböző tulajdonságát vesszük tekintetbe. Pl. 3 tulajdonság, A B C, illetve a b c, esetén az F1 korcsok szerkezetét AaBbCc jelképezi; ezek mindegyike 8-féIe csírasejtet termelhet: ABC ABc Abc abc  AbC aBc  aBC abC A korcsok 8-féle csírasejtjei 64-féle kombináció egyike szerint egyesülhet s az ivadékok (F2) 8-féle fenotípusban oszlanak meg, még pedig következő arányban: 
(3A : 1a)(3B : 1b)(3C : 1c) = 27 
ABC : 9 ABc : 9 AbC : 9 aBC : 3 Abc : 3 aBc : 3 abC : 1 abc = 64.
 n tulajdonságban különböző fajok keresztezése (polyhybridizmus) esetén alábbi összeállítás szolgál útmutatásul (Baur nyomán): 

Az összetett faji tulajdonságok elemzése 

A legtöbb faji vonás megjelenítésében nem egy, hanem több tényező működik közre, ami a genotípus és fenotípus inkongruenciájának változatos eseteit vonja maga után. Egyszer az egységesnek vélt tulajdonságból több részlettulajdonság hasad ki, másszor a korcsokon váratlanul új tulajdonság lép föl. Olykor a fenotípusok számarányai is módosulást szenvednek stb. A lehetséges eseteket felsorolni alig lehet; de nem is szükséges. Az örökléslényezők elemzése — mint alábbi néhány példa mutatja — minden esetben nehézség nélkül meghozza a jelenségek magyarázatát.
 Az élettani kémiából tudjuk, hogy a kültakaró színének kialakulásához állatoknál két anyag jelenléte szükséges: egyik a festék alapanyaga (chromogen), melyből a festék képződik, ha a másik anyag, egy erjesztő (oxydase), jelen van. A hasadásjelenségekből visszakövetkeztetve, mindkét anyag mögött egymástól független örökléstényezők állnak, s ha akár a festékalapanyag, akár az erjesztő tényezői kiesnek, a fajta színének megjelenése lehetetlenné válik. Ha a festék tényezőit (összefoglalva) A, az erjesztőét C (complement), hiányukét a és c jelképezi, akkor a fajtaszín AC tényezők együttes előfordulása esetén kibontakozik, ellenben Ac és aC kombinációkban lehetetlenné válik, miáltal festék nélküli, fehér szőrzetű s vörös színben áttetsző szemű állatok, ú. n. albínók, jönnek létre.[1] Pl. egy egyszínű egérfajta színviszonyainak alakításában nem kevesebb mint 8 örökléslényező működik közre (Plate).[2] Ennyi tényezőből 256 (28) kombináció, köztük 128 C nélküli, albínó lehetséges. Ez utóbbiakat maguk között tisztán lehet tenyészteni. Mihelyt azonban valamely színfajtával kereszteződnek, tehát c (erjesztő) jut a tenyészetbe, a 8 színtényező valamennyi kombinációja kihasad s kitűnik, hogy a hasonló külső mögött nem egy, hanem 8-féle fehér (albínó) fajta rejtőzött.
 Következő példában a fenotípusok számának nem leegyszerűsítésével, hanem gyarapodásával, új sajátságok feltűnésével találkozunk.
 Egy hamburgi tyúkfajtának rózsaszerű, egy u, n. Brahma fajtának borsóalakú taraja van. Ha ezt a két fajtét keresztezzük, a korcsok (az u. n. maláji fajta) dióalakú tarajjal jelennek meg. Ezek a korcsok azután az eddigi 3-féle tarajalakon kívül még egy 4-ik, egyszerű tarajalakot (u. n. olasz Minorca fajtát) is kihasítanak: F2 = 9 dió : 3 borsó : 3 rózsaalakú : 1 egyszerű tarajfajta. (5. ábra) A jelenséget az örökléslényezők elemzése alapján következőképen állítjuk össze: 5. ábra. Tyúkfajták borsó- és rózsaalakú tarajjal (P) dióstarajú korcsfajtát adnak (F1), mely 9 dió-: 3 rózsa-: 3 borsó-: 1 egyszerű tarajos fajtára hasad (F2). (Goldschmidt után),5. ábra. Tyúkfajták borsó- és rózsaalakú tarajjal (P) dióstarajú korcsfajtát adnak (F1), mely 9 dió-: 3 rózsa-: 3 borsó-: 1 egyszerű tarajos fajtára hasad (F2). (Goldschmidt után).
 Tegyük fel, hogy a taraj borsóalakját P, rózsaalakját R, ezek hiányát p és r tényező alakítja. A korcsok genotípusa akkor Pp Rr. A két domináns tényező együttes jelenléte a korcsok tarajalakjának diószerű (intermediár) jelleget ad. A negyedik, egyszerű alak, a domináns tényezők hiánya esetén (pr) áll elő: P Pp x Rr  borsó rózsaalak  F1 PR  dióalak  F2 9 PR : 3 Pr : 3 pR : 1 pr  dió- borsó- rózsa- egyszerű taraj.
 Az átütő és lappangó örökléstényezők érvényesülésért való versengése természetes jelenség. Ez éppen a hasadás jelenségének titka s a fajták tisztaságának védelmi mechanizmusa.
 Még átütő és átütő, rejtett és rejtett tulajdonságok tényezői között is bizonyos hierarchikus viszony[3] áll fenn, ami az egyes fajtákra nézve állandó és jellegzetes vonás és csak a korcsosítás zavarja meg.
 Ismét más elbírálás alá esik a következő eset. A ceyloni csupasz agár fogazatát szám és alakbeli redukció jellemzi. A fogak apróbb képletei, így a szemfogak övcsúcsai, az elő- és utózápfogak másodlagos gumói simára leegyszerűsödtek, ezenfelül a fogak száma sem teljes, mert több-kevesebb előzápfog, mindkét oldalon legalább 1—1 utózápfog hiányzik, sőt gyakran az alsó harmadik szemfog sem bújik ki. Ha ezt a fajtát az épfogazatú borzebbel keresztezzük, a korcsok feles számban a csupasz agár redukált fogazatával, feles számban a borzeb normális fogazatával jönnek a világra.[4] Az 1 : 1 arány a dominancia követelményének sehogysem felel meg. Ez utóbbi esetben ugyanis F1-ben csak egyik vagy másikféle fogazat jöhetne napvilágra aszerint, hogy melyik fajta örökléstényezője átütőbb; következő nemzedékben (F2) pedig a korcsoknak. 3A : 1a arányban kellene széthasadniok. Ehelyett pedig a két alak F1-ben, F2-ben, sőt tovább is 1A : 1a arányban hasadt ki. Mindez csak úgy lehetséges, ha az egyik fajta heterozygota, Aa, volt. Ebben ugyanis kétféle, A és a, csírasejt termelődik, melyeknek a recesszív homozygota fajta a a csírasejtjeivel való találkozása ismét 1Aa és 1aa fajtát eredményez: 

A korcsoknak recesszív alakjukkal való visszakeresztezése elméleti örökléstani szempontból azért igen fontos művelet, mert legbiztosabban általa tudja meg a kísérletező, hogy a kérdéses tulajdonság hány s milyen domináns tényezőkből van összetéve. Ha pl. valamely korcs recesszív tiszta fajtájával visszakeresztezve négyféle kombinációt egyenlő arányban, 1:1:1:1 ad, akkor annak kétszeresen heterozygtának: AaBb kellet lennie, mert: AaBb korcs csírasejtjei: AB, Ab, aB, ab. Ellenben aabb recesszív fajta valamennyi csírasejtje: ab; a lehetséges kombinációk pedig:  
Minthogy ab jelenléte nem befolyásolja A vagy B érvényesülését, csak 4-féle fenotípus marad fenn, mégpedig egyenlő arányban 1:1:1:1.
 Az a tény, hogy ilyen egyenlő hasadási arány háziállatok fajtatulajdonságainak s az ember kóros tulajdonságainak öröklésénél gyakran fordul elő, arra mutat, hogy szóban levő tulajdonságok heterozygota természetűek.
 [1] Albínó fajta az Angora macska, fehér nyúl, fehér egér stb.
 [2] L. Plate : Die Erbformeln der Farbenrassen von Mus musculus. Zool, Anz. 1910/a. 934—640, [3] epistasis, hypstasis.
 [4] Gáspár J. Analyse d. Erbfaktoren d. Schädels bei einer Kreuzung Nackthund x Dackel.. Fauna Ceylanica 1929.

Dr. Gáspár János: Fajismeret III. rész
A homomeria.

 A korcsok mindkét szülő tulajdonságát magukban bírják és ha sem tökéletes dominancia, sem mozaiköröklés esete nem forog fenn, akkor a két szülő tulajdonságainak megfelelő középső (intermediär) jelleget öltenek. Eddigi példák szerint ezeknek a korcsoknak azonnal szét kellene hasadniok. Bizonyos esetekben azonban ahelyett, hogy ez bekövetkeznék, a korcsosodás tünetei még szélesebb skálában bontakoznak ki, ami első tekintetre azt a látszatot kelti, mintha a korcsosodás megállandósult volna. Ilyen esetek akkor forognak fenn, ha a fajok összetett, több tényező által irányított tulajdonságai nem alternatívaként,[1] hanem fokozatbeli különbségként állnak egymással szemben Pl. színek, testarányok, termet, szellemi tulajdonságok stb.
 A jelenségnek Nilsson-Ehle adta magyarázatát (1909). Amikor svéd „bársonybúzát” fehérszínű fajtával keresztezett, amikor tehát látszólag csak egy tulajdonság pozitívuma és negatívuma állt egymással szemben, akkor a korcsok csak minden 64-ik egyedre adtak 1—1 fehér változatot, többiek a vörös szín különböző árnyalataihoz tartoztak. Az arány (63 : 1) háromszoros heterozygotiára mutat; minthogy azonban a vörösen kívül más szín nincsen jelen, mindhárom tényező csak vörös színt meghatározó tényező lehet. Ha ez így van, akkor a színárnyalatok eredete is megtalálta magyarázatát. Ugyanis mennél több színtényező halmozódik egy-egy kombinációban, annál erősebb a neki megfelelő fenotípus.
 A vázolt jelenséget, mikor a fajták fokozatokban eltérő tulajdonságai a korcsokban halmozódva jelennek meg s e halmozódás mértéke a domináns örökléstényezők számával arányos, homomeriának nevezzük (Plate).[2] Nilsson-Ehle egy másik kísérletben fekete és fehér polyvás zabfajtát keresztezett. A szürkés-fekete polyvás korcsok (F1) ekkor a fekete fajta javára (F2-ben) 15 : 1 arányban hasadtak. Az arány kétszeres heterozygotiára mutat. De a feketén (illetve hiányán, a fehéren) kívül más szín nem lévén jelen, mindkét színtényezőnek feketének kell lennie. Jelölje ezeket M1 és M2, hiányukat m1 és m2. Az F1 korcsok képlete M1m1M2m2. Ezek mindegyike négyféle csírasejtet termelhet, melyek összetalálkozásából 16-féle kombináció lehetséges.
 A táblázat felső sora fölött a 4-féle hím, függőlegesen az ugyanannyi női csírasejt képlete áll; a római számok a fekete (átütő) színtényezők számát jelenti: g1.jpg Vagyis 
4 fekete színtényező előfordul 1-szer  
3 fekete színtényező előfordul 4-szer  
2 fekete színtényező előfordul 6-szor  
1 fekete színtényező előfordul 4-szer  
0 fekete színtényező előfordul 1-szer 
A 16 kombináció tehát olyan színsorozatban oszlik el, mely mély feketével kezdődik és fokozatosan fehérrel végződik. Legsötétebb az a változat, melyben négyszeres fekete tényező működik; a fehér szín egyetlen átütő tényezőt sem tartalmaz. Legtöbb variáció (6) azonban a színskála közepére esik; két szélére csak 1—1 kombináció jut. Ez a megoszlás pontosan a binomiális együttható (1+1)6 sorozatának felel meg s minden homomer tulajdonság kibontakozásmódjára jellemző. Pl. nem 2-, hanem 6-szoros homomeria esetén a korcsok fenotípusa 11 fokozatra tagozódik s csupán 4096 [(1 + 1)6] egyénre esik egy-egy tiszta fajta, legtöbben (924) a középső fokozatokhoz tartoznak.
 Mennél összetettebb valamely tulajdonság, az intermediär korcsok száma annál nagyobb. Továbbiakban azonban bebizonyosodik, hogy az efféle korcsok is alá vannak vetve a hasadás kényszerének, csak náluk ez a folyamat a tényezők halmozódása miatt lassú ütemben halad előre és sok nemzedékre van szükség, míg tiszta fajtájú egyedek nagyobb számban állnak elő.
 Fentebbi kísérlet további figyelemmel kísérése könnyen meggyőz erről.
 Ha a táblázat 16 kombinációja közül az azonosakat kiemeljük s külön-külön parcellában öntermékenyítés útján továbbtenyésztjük, akkor mindegyik, összetételének megfelelően, tovább hasad, aminek eredményeként a harmadik (F3) nemzedék következőképen alakul: a homozygota fekete (1, 6, 11) és fehér (16) kombinációk nem hasadnak, tehát fekete, illetve fehér kombinációkat adnak; ugyancsak feketék, de korcsok lesznek azok is, melyek 3 színtényezőt (M1M1M3 vagy M1M2M2) tartalmazó kombinációkból (2, 3, 5, 9) keletkeznek; azok a kombinációk, melyekben 2 fekete színtényező (M1M2) foglaltatik (4, 7, 10, 13), 13 fekete : 1 fehér arányban hasadnak; végül azok a kombinációk, melyekben csak 1 — 1 színtényező (M1 vagy M2) van jelen (8, 12, 14, 15), 3 fekete : 1 fehér arányban hasadnak.
 Természetesen ott, ahol sokszoros homomeriáról van szó, (pl. termet, koponyaalak), a hasadást nem lehet ilyen egyszerűen végigkövetni. Ez azonban akkor sem marad el, csak több nemzedékre van szükség, míg a folytonos variációs-sor a szülők két típusának megfelelően kétfelé válik.
 Az asszimiláció élettani akadályai.
 Amikor az ondó megtermékenyíti a petét, hogy új élet fejlődése induljon meg, akkor csak a magvak egyesülnek, a sejt másik része, a protoplamza, kívül marad.[3] A szülők tulajdonságainak átszármaztatása tehát a sejtmag, illetve a sejtmagban levő mechanizmus útján történik. (Az irodalom ezt a mechanizmust nevezi Nägeli után csíraplazmának).
 Az ondómag a petével barázdálódási maggá (zygotává) egyesül, mely csakhamar oszlani kezd. A hártya feloldódik s az ú. n. archromatin állomány ennek az orsónak egyenlítőjén U alakú fonalakba, kromoszómákba, rendeződik. A kromoszómák száma fajok szerint különböző s illető fajra nézve állandó; pl. lóbélgilisztánál 4, légynél 8, békánál 24, embernél 48 (?).
 6. ábra. Indirekt sejtoszlás. AaBb kromoszómás sejtből keletkezett sejtek változatlanul AaBb kromoszómát tartalmaznak. Ugyanis mindegyik kromoszóma egyszerűen hosszában kettéoszlott. 6. ábra. Indirekt sejtoszlás. AaBb kromoszómás sejtből keletkezett sejtek változatlanul AaBb kromoszómát tartalmaznak. Ugyanis mindegyik kromoszóma egyszerűen hosszában kettéoszlott. 
 A tulajdonképpeni oszlás akkor megy végbe, mikor minden egyes kromoszóma hosszában pontosan megfeleződik. (Pl. AaBb-ből ismét AaBb és AaBb lesz) s a széthasadt készlet egyik fele az egyik magorsó, másik a másik magorsó felére húzódik. (6. ábra) Ez az indirekt sejtoszlási mód biztosítja, hogy a szervezet minden egyes sejtje, (a herecsatornákban és petefészekben lévő ondó, illetve petesejt is), ugyanazt a kromoszómakészletet tartalmazza, mint a megtermékenyített petesejt. Csakhogy az ilyen teljes kromoszómaszámú pete és ondó még nem alkalmas megtermékenyítésre (ellenkező esetben a barázdálódási mag s a következő nemzedék kromoszómaszáma megkétszereződnék). Előbb egy olyan redukciós folyamaton kell átesnie, melynek eredményeként a testsejtek kromoszómakészletének csak fele marad meg, hogy a másik nem hasonlóan redukált csírasejtjeitől megtermékenyülvén, ismét a fajra jellemző kromoszómaszám álljon elő.
 7. ábra. Redukciós oszlás. AaBb kromoszómás csírasejtből 4-féle csírasejt AB, Ab, aB, ab keletkezhet. A kromoszómák ugyanis nem feleződnek meg, hanem megfelelő apai és anyai kromoszómák egyszerűen a fiók- (érett-) csírasejtekbe mennek át.7. ábra. Redukciós oszlás. AaBb kromoszómás csírasejtből 4-féle csírasejt AB, Ab, aB, ab keletkezhet. A kromoszómák ugyanis nem feleződnek meg, hanem megfelelő apai és anyai kromoszómák egyszerűen a fiók- (érett-) csírasejtekbe mennek át. 
 A redukciós oszlás előbbi (indirekt) sejtoszlástól abban különbözik, hogy míg utóbbinál minden egyes kromoszóma hosszában megfeleződik, a redukciós oszlásnál a megfelelő kromoszómák csak párosával felsorakoznak (Aa, Bb) azután feleződés nélkül eltávolodnak egymástól (7. ábra). Vagyis a teljes kromoszómakészlet előbb teljesen összekeveredik (szinapszis), azután az apai kromoszómák az egyik, az anyai eredetű kromoszómák a másik fióksejtbe (most már érett, redukált, feles kromoszómaszámú csírasejtbe) vándorolnak.
 A redukciós folyamatot képletesen következőképen vázolhatjuk: Tegyük fel, hogy a testsejtek s a még éretlen csírasejtek 4 kromoszómát: ABab-t tartalmaznak. A redukciós oszlás kezdetén a megfelelő apai és anyai kromoszómák egymás mellé kerülnek : Aa, Bb. Most azonban ahelyett, hogy mind a 4 kromoszóma megfeleződnék, az apai kromoszóma az egyik, a neki megfelelő anyai kromoszóma a másik fiók- (érett) csírasejtbe húzódik át. Az azonban, hogy egyik vagy másik kromoszóma melyik oldalra kerül, teljesen a véletlentől függ, minélfogva jelen esetben a 4 kromoszóma, illetve 2 kromoszómapár következő 4-féle kombinációban válhat szét: AB, Aa, aB, ab (7. ábra) Az olyan egyedek tehát, melyeknek 2 különböző kromoszómájuk van, 4 féle csírasejtet termelnek s mindegyik-féle keletkezésének egyenlő valószínűsége van.
 Már elméletileg is feltételezhető, hogy a tulajdonságok örökléstényezői a kromoszómákban foglaltatnak, mivel a szülői sejtek tulajdonságainak szakadatlansága a sejt alkatrészei közül csak a kromoszómák részéről van biztosítva. A most vázolt redukciós oszlásban s a szülők kromoszómáinak kicserélődésében azonban a korcsok széthasadásának, a mendelisztikus jelenségeknek mechanizmusát sem nehéz felismerni. Tegyük fel, hogy a Mendel kísérleteiben szerepelt sárga borsófajta színtényezőjét A, a zöld fajta színtényezőjét a kromoszóma tartalmazza. A korcsokban akkor benne van a hím sárga A és női a zöld kromoszóma. Mikor a korcsok (Aa) csírasejtjeinek redukciós oszlása elkövetkezik, A sárga kromoszóma az egyik, a zöld kromoszóma a másik érett csírasejtbe kerül, vagyis kétféle sorozat csírasejt áll elő. Ha két ilyen korcs kereszteződik, a kromoszómák a barázdálódási magban 4 kombináció egyike szerint találkozhatnak össze: Aa + Aa = AA : Aa : aA : aa.
 A kromoszómák e 4-féle kombinációjában minden további nélkül a mendelisztikus hasadási arányt lehet kiolvasni.[4] Ezek után a kromoszómamechanizmus és mendelisztikus jelenségek közti összefüggést következőkben foglalhatjuk össze : 
1. A redukciós oszláskor a korcsok csírasejtjeiben a szülői tulajdonságok összekeverednek s annyiféle érett csírasejtet termelnek, ahányféle kombinációt az apai és anyai kromoszómákból képezni lehet.
 2. A redukált kromoszómaszámú nemi sejtek találkozása által keletkezett barázdálódási mag (zygota), úgyszintén valamennyi szövet és szerv a fajra jellemző teljes kromoszómaszámot tartalmazza, egyik felében apai, másik felében anyai eredettel, ami másképpen azt jelenti, hogy az egyénben minden tulajdonság párosán (Aa) van jelen.
 3. Abból a tényből, hogy a kromoszómák sem az indirekt, sem a redukciós oszlásnál nem olvadnak össze, magától értetődik, hogy tulajdonságok összeolvadásáról, asszimilációjáról, szó nem lehet.
——————————————————————————– 
[1] Alternatíva, ha pl. a belső szemzug u. n. mongolredője egyik fajnál jelen van, másiknál hiányzik, vagy ha egyik egyed a II., másik egyed a III. vércsoporthoz tartozik stb. Fokozatbeli átmenet lehetetlen.
 [2] Az irodalomban gyakran használatos ugyanilyen értelemben a polimeria elnevezés. Ez azonban csupán azt jelenti, hogy a szóban levő tulajdonság több örökléstényező irányítása alatt áll, míg a homomeria kifejezés pontosan arra akar rámutatni, hogy bár több örökléstényező működik közre, de mindegyik egymagában is ugyanannak az eredménynek kialakításában hatékony. A szellemi tulajdonságok összetettségére a polimer jelzőt alkalmazzuk.
 [3] Egy-egy sejt a következő szerkezetet mutatja: A sejt alapanyaga a protoplazma, bonyolult szerkezetű szerves kémiai anyag; ebben foglal helyét a sejtmag, a sejt életének irányítója. Ha egy egysejtű állatot, mely nem ivarosan, hanem egyszerű oszlás útján szaporodik, kettévágunk, az a része, melyben csak protoplazma maradt, elsorvad, magvas része azonban tovább él és szaporodik Ha a sejtmagot festékkel kezeljük, egy része, az ú. n. chromatin, felveszi, a másik része, az achromatin, nem veszi fel a festéket. A sejt harmadik eleme; a magvacska, a sejtoszlás megindulásakor (mint a magorsó pólusa) játszik szerepet.
 [4] Természetesen nem csak színt tartalmazó , hanem valamennyi (a borsónál összesen 7) kromoszómapár kicserélődik. De a kicserélődés azok között a kromoszómák között, melyek nem különböznek egymástól, nem hoz létre új kombinációkat. Pl. BB, a kicserélődés után is B és B marad. Azok a tulajdonságok, illetve egyedek melyek csak egyféle csírasejtet termelnek – homozygoták; ellentétben a korcsokkal (heterzygotákkal), melyek annyiféle csírasejtet termelnek, ahány tulajdonságra nézve korcsok.

Dr. Gáspár János: Fajismeret IV. rész
   
A faji tulajdonságok kapcsolódása.

 A kromoszómák redukciós oszláskor végbemenő kicserélődése öröklésélettani szempontból azt jelenti, hogy mindazok a tulajdonságok, melyek tényezői különböző kromoszómában fekszenek, egymástól függetlenül vesznek részt az öröklésben. A kromoszómák száma azonban csekély (a Drosophilánál 4, az embernél 24 pár stb.) a tulajdonságoké ellenben igen nagy, mindegyikre tehát nem juthat egy-egy különálló kromoszóma. A faji tulajdonságok egy nagy csoportja csakugyan nem is öröklődik önállóan, hanem úgy viselkedik, mintha két-három vagy még több tulajdonsággal kapcsolódva volna. Fekete testszínű (a), csökevényes szárnyú (b) Drosophila-hím (!) és szürke testszínű (A), normális szárnyú (B) nőstény korcsai ugyancsak szürke testszínűek és normális szárnyúak (ABab). Ha korcs hímet kétszeresen recesszív nősténnyel kereszteznénk, a kétszeres korcsok visszakeresztezésének szabálya szerint (l. 16. old.) 1:1:1:1 arányban 4-féle kombinációnak kellene kihasadnia. Morgan e helyett csak két kombinációt (AB-t[1] és ab-t) kapott, a másik két kombináció (Ab és aB) elmaradt. 4-féle csírasejt helyett tehát csak 2-féle képződött s az egyes örökléstényezők nem mendeleztek egymástól függetlenül, hanem igyekeztek úgy együttmaradni, ahogy szüleikben együtt voltak: 16.gif A faji tulajdonságok, illetve a mögöttük álló örökléstényezők ilyen összekapcsolódása (coupling) a növény- és állatvilágban általános jelenség. Észlelték a szagos bükkönyön (Bateson és Punnett 1911), borsón, babon, oroszlánszájon, sáskán, lepkéken, tyúkokon, egereken, nyulakon, stb., s legalaposabban, mintegy, 400 tulajdonságra nézve, a gyümölcslégyen (Drosophila) tanulmányozta Morgan és iskolája.[2] A kapcsolódás minden esetben azt idézi elő, hogy a korcsok, mintha mindössze 2 tulajdonság állna egymással szemben, csak 2-féle csírasejtet és F2-ben 2-féle fenotípust képeznek. Pl. AaBbCc korcs esetében 23 = 8 csírasejt és fenotípus helyett csak 2-féle, ABc és abC, vagy aBC és Abc stb. csírasejt illetve fenotípus ismeretes, aszerint, hogy a szülők két ellenlábas kromoszómája a 3—3 tényezőt milyen kombinációban bírta magában.
 Gyakorlati fajbiológiai s elméleti örökléstani szempontból rendkívül nevezetes jelenség, hogy a tényezők kapcsolódása mégis áttörhet, amennyiben bizonyos körülmények között az összekapcsolt tulajdonságkombinációk mellett igen kicsi százalékban az elképzelhető többi mendelisztikus kombináció is megjelenik: Ha olyan fehérszemű, sárgatestszínű női (!) Drosophila-korcsot (ABab), melyet fehérszemű, sárgatestszínű (AB) és vörösszemű, szürketestszínű (ab) fajta keresztezéséből állítottunk elő, recesszív hímmel (ab) visszakeresztezünk, következő nemzedékben 49.5 % fehérszínű, sárgatestszínű (AB) és 49.5 % vörösszemű, szürketestszínű (ab) változat mellett ½ % fehérszemű szürketestszínű (Ab) és ½ % vörösszemű, sárgatestszínű (aB) változatot is kapunk. AB, illetve ab tényezők kapcsolódása tehát az esetek egy hányadában megtört: Aa tényező között kicserélődés történt: 17.gifFehérszemű sárgatestszínű korcsokat azonban fehérszemű szürketestszínű (Ab) és vörösszemű sárgatestszínű (aB) variációk keresztezésével is elő lehet állítani. De most is, ha az így keletkezett női korcsokat (AbaB) visszakeresztezzük, a szülőfajtákból (Ab és ab) 49.5 %—49.5 %, a kicserélődött kombinációkból, nevezetesen fehérszemű sárgatestszínű és vörösszemű szürketestszínű Drosophilából ½ %—½ %-ot kapunk: A korcsosodás a tényezők kapcsolódását ez esetben is áttörte, a kicserélődés mértékszáma azonban változatlan (1 %) maradt, mivel a tényezők kicserélődésének mértékszáma állandó, fajtajelleg. (8. ábra) 

8. ábra. A tényezők kapcsolódása és kicserélődése Drosophilánál. (Magyarázatot l. a szövegben.) (Morgan rajza után.)  Egyelőre még megmagyarázhatatlan az a különös tény, hogy a kapcsolódás áttörése a Drosophilánál miért csak a női korcsokon fordul elő. Selyemhernyónál a hím, galamboknál és tyúkoknál mindkét nem örökléstényezői kicserélődnek. (Tanaka, Christie és Wriedt, Dunn).
 A kicserélődés kedvező pillanata valószínűleg a redukciós oszlás előtti állapotra esik, amikor a szülők kromoszómapárjai egymás mellé rendeződnek (szinapszis), hogy azután minden lehetséges kombinációban szétváljanak. Jansen szerint azokban az esetekben, amikor külsőleg a tulajdonságok kapcsolódásának megszakadását észleljük, az egymás mellé került kromoszómák némely helyen tényleg össze is olvadtak, de utána ezeken a keresztezési pontokon kicserélődve váltak szét.

9. ábra. Örökléstényezők kicserélése a kromoszómában. (Baur rajza után.)  A kicserélődés mértékszámát a kapcsolódást áttörő egyedeknek a kísérletben szereplő összes egyedekhez való százalékos viszonya fejezi ki. Ha pl. a szemszín és testszín tényezője 212 esetben kicserélődött, 20823 esetben kapcsolódva maradt, akkor a kicserélődési mértékszám 212.100 : 20823 = 1%. A testszín és sötét szárnyszín kicserélődése Morgan szerint 36.2 %, a testszín és csökevényes szárnyúság kicserélődési arányszáma 54.5% stb. A kicserélődésre való hajlandóság attól függ, hogy illető tulajdonságok örökléstényezői a kromoszómában mily távolságban fekszenek egymástól. Ugyanis a tényezők (gének) a kromoszómában minden valószínűség szerint láncszerűen sorakoznak fel s mennél nagyobb a távolság két-két örökléstényező között, annál nagyobb az eshetőség, hogy keresztezési pont esik közéjük (9. ábra). Ez fordítva azt jelenti, hogy a kicserélődési mértékszám egyúttal az örökléstényezők egymástól való távolságának is mértékszáma. A Drosophilánál pl. a sötét szárnyszín örökléstényezője a testszín tényezőjétől mint egységtől 36.2, a csökevényes szárnyúság tényezője 54.5 egységnyire fekszik. Ha ily elvek szerint egy egységnek vett tulajdonsághoz viszonyítva valamennyi tulajdonság kicserélődési mértékszámát megállapítjuk, akkor megrajzolhatjuk az illető fajta örökléstényezőinek ú. n. kromoszómakártyát. Pl. a Drosophila-légy 4 kromoszómájának különböző hosszát érzékíti a bennük kiszámított örökléstényezők száma: 
nemi kromoszóma 100 örökléstényezővel (génnel)  
II-ik számú kromoszóma 75 örökléstényezővel (génnel)  
III-ik számú kromoszóma 75 örökléstényezővel (génnel)  
IV-ik számú kromoszóma 75 örökléstényezővel (génnel) 

10. ábra. Részlet a Drosophila kromoszómakártyájából. Az örökléstényezők láncszerűen helyezkednek el a kromoszóma hosszában. A számok a kicserélődés mértékét s egyben az egyes tulajdonságoknak egymástól való távolságát fejezik ki. 
 A kromoszómapárok száma a kicserélődési csoportok számával azonos. Pl. az eddig elemzett Drosophilának 4 kromoszómapárja, örökléstényezőinek 4 kapcsolódási csoportja, a borsónak 7 kromoszómapárja és 7 kapcsolódási csoportja van.
 Azt, hogy különböző tulajdonságok tényezői azonos vagy különböző kromoszómában fekszenek-e, könnyű eldönteni. Ugyanis ott, ahol a korcsok hasadása az egyszerű mendelizmus, (3+1)n szerint megy végbe, a visszakeresztezés pedig 1:1:1 stb. arányában sikerül, nem áll fenn kapcsolódás s az önállóan mendelező tulajdonságok örökléstényezői külön kromoszómákban helyezkedtek el.

 A fajiság befolyása a nemek arányának alakulására.

 A nemi vonások öröklött tulajdonságok és a nemi differenciálódást is az öröklésmechanizmus szabályozza.
 Némely tyúkfajtánál aranysárga és ezüstfehér változatot ismerünk. Ha arany tyúkot ezüst kakas termékenyít meg, az első nemzedék (F1) ezüstszínű és (F2-ben) szabály szerint 3 ezüst : 1 arany arányában hasad. Ha azonban a kakast az arany, a tyúkot az ezüst változatból választjuk ki, a tojásokból fele ezüst kakas, fele aranytyúk kel ki, melyek egymás között párosodván, ismét fele arányban ezüst, fele arányban arany változatot adnak és mind az ezüstnek, mind az aranynak fele kakas, fele tyúk (11. ábra): 
P ezüst ♀ arany X arany ♂ 
F1 1 arany ♀ 1 ezüst ♂ 
F2 ½ ezüst ♀ : ½ ezüst ♂ : ½ arany ♀ : ½ arany ♂.
 Ilyen (1:1) hasadási arány csak akkor állhat elő (l. 16. old.), ha egyik szülő heterozygota volt. Minthogy jelen esetben csak egyik nem heterozygota, fel kell tételeznünk, hogy nem a fajta, mint ilyen, hanem a fajtán belül az egyik nem, és pedig itt a női nem, az ezüst tyúk, heterozygota.
 Már régóta tudjuk (Siebold 1836, Henking 1891, Mc.Cloung 1902), hogy az állatok kétféle nemi sejtet termelnek. Legyeknél, halaknál, csúszómászóknál és emlősöknél a nőstények testsejtjei párosszámú 2X, a hímekéi páratlan 1X kromoszómát tartalmaznak s peteéréskor csak egyféle sorozat pete — X kromoszómával —, az ondósejt érésekor ellenben kétféle sorozat ondó — egyik X kromoszómával, másik e nélkül — képződik.[3] Ha a „közönséges” kromoszómákat n, a nemi kromoszómát X jelöli, akkor a nemi differenciálódás képletesen következőképp megy végbe: 
pete (n + X) X (n + X) ondó = 2n + 2X = nő (♀)  
pete (n + X) X n ondó = 2n + 1X = hím (♂) 
 11. ábra. a nemek öröklődése (Georg. Mag.)  
Más fajoknál, mint a lepkéknél és madaraknál — előbbi fajokkal ellentétben — a hímek homozygoták (2X) s a nők heterozygoták (1X), vagyis kétféle ivarsejtet utóbbiak termelnek.
 A váltivarosan szaporodó fajták két oldalról is bemutatják az X kromoszóma nem-differenciáló szerepét. Pl. a méhkirálynő testsejtjeinek 2X, a heréknek 1X kromoszómakészletük van. Mikor a királynő szűznemzés útján szaporít, az ivarsejt egyik X kromoszómája elsorvad s mindegyikből here lesz. Ha azonban megtermékenyül, akkor a 2X kromoszómás petéből dolgozók (nőstények) fejlődnek.
 12. ábra. A méh szaporodásmódja. I. szűznemzés útján (IX kromoszómával) herék, II. ivaros szaporodás útján (2X kromoszómával) dolgozók fejlődnek. Szükség esetén a dolgozók bármelyike megfelelő táplálás által királynővé válhat, amikor az addig rejtett nőneműség nyíltan előlép. 
 Az X kromoszóma tehát, mint ilyen, sem egyik, sem másik nem tényezőjét nem hordja magában; az ő szerepe az, hogy mennyiségi jelenlétével a nemi differenciálódás folyamatát megindítsa, kiváltsa.[4] A homo- illetve heterozygota szerkezet feladatát pedig a nemek egyenlő (1 : 1) hasadási arányának biztosítása képezi.
 A valóságban mindazonáltal a nemiség tiszta érvényesülése néha, a nemek egyenlőségi aránya többé-kevésbé mindig zavart szenved. Ezek a rendellenességek szintén a kromoszóma, homo-heterozygota mechanizmussal vannak összefüggésben s fajbiológiai szempontból különös figyelmet érdemelnek.
 A nemi differenciálódás normális körülmények között egészséges, tiszta nemiséget eredményez. Zavar esetén azonban a másodlagos nemi jellegek elmosódnak, vagy a másik nem jellegeibe mennek át, a nemi ösztön helytelen irányban működik s más olyan rendellenességek lépnek fel, melyeket hermaphroditismus, interszexualitás, gynandromorphismus, hímnőscsíraság stb. néven szoktunk összefoglalni.
 A másodlagos nemi jellegeknek ez a kicserélődése arra enged következtetni, hogy a csírasejtek — mint egy közös nemből való származás emlékét — mindkét nem tényezőjét magukban hordozzák s zavar esetén az egyébként nem érvényesülő nemet is kifakaszthatják magukból.[5] 

Tenyésztők régóta tudják, hogy lepkék földrajzi változatainak korcsai között aránylag gyakran fordulnak elő interszexuális alakok. Goldschmidt (1920) kísérleti célból a gyapjaspille (Lymantria dispar) különféle változatait keresztezte egymással.

 Japán Lymantria hím és európai nőstény korcsai között a hímek normálisak, a nőstények azonban a hím színfoltjaival interszexuális alakot öltenek. Ha ilyen nőstények még megtermékenyíthetők, a nőstény ivadékok felerészben normális, felerészben interszexuális alakokra hasadnak (a hímek normálisak). Tehát az interszexuális alakok is szabály szerint mendeleznek.
 Az interszexualitás foka annál nagyobb, mennél távolabbi fajták korcsosodnak: Pl. Hím Gifu és nőstény Kumamatu hím korcsai normálisak, nőstényei enyhén interszexuálisok. Petekészletük kissé sorvadt, de párosodó szervük ép, nemi ösztönük helyes irányú; szaporák.
 Gifu-hím és Hokkaidó-nőstény interszexuális nőkorcsain már több hímjelleg találkozik; ösztönük ugyan még nőies és érett petéjük is van, de párosodó szervük rendellenessége miatt mégsem termékenyíthetők meg.
 Gifu-hím és Fiume nősténykorcsaink másodlagos nemi jellegei már teljesen hímfélék; az ösztön rendellenes, párosodás lehetetlen s hiábavaló is, mert a petefészek elsorvadt.
 Ogi- vagy Amori-hím és Fiume- vagy Hokkaido-nőstény nősténykorcsai másodlagos nemi jellegeik után tökéletes hímek; nem szaporíthatok.
 Más változatok korcsain az interszexualitás iránya megváltozik s a nőstények normálisok és a hímek interszexuálisak.
 A kísérletek eredményeit következőkben foglalhatjuk össze: Mindegyik nemben, — mint egy differenciálatlan ősállapot emléke — lappangó állapotban megvan a másik nemre való hajlam is.
 Egyazon változaton belül az X kromoszóma mennyiségi jelenléte már a megtermékenyítéskor élesen meghatározza a nemiséget (Pl. 2 X = ♀, 1 X = ♂). Mint azonban az interszexualitás jelenségeiből következtetjük, az X-kromoszóma sajátos élettani erővel is bír, mely fajtajelleg s kémiai vagy dynamikai hatásánál fogva befolyásolja a másik fajta X kromoszómájának mennyiségi erejét is. Pl. a hím fajta 1X kromoszómája élettanilag erősebbnek bizonyulhat, mint a női fajta 2X kromoszómája. Ilyenkor a korcsok gyengébb női fajtáin mint interszexuális vonások fel-feltűnnek az erősebb fajta hím vonásai — fajtáik rokonsági fokának arányában.
 Ha a szülők ugyanahhoz a fajhoz, vagy közeli változatokhoz tartoznak, a pete és ondóképződés normális, a nemi elkülönülés éles és határozott. Ellenkező esetben a korcsokon interszexuális rendellenességek jöhetnek létre, mert a másik fajta nemére való hajlam is felszínre kerül.
 A természet tehát még a nemi kromoszóma-mechanizmust is a fajvédelem szolgálatába állítja.
 A nemi ösztöneikben nem normális korcsok ugyanis vagy kevésbé szaporák, vagy ha közeli változatok korcsairól van szó tovább szaporodván, a mendelizmus szabályai szerint hasadnak.
 A nemiség tiszta megjelenése csak tiszta fajták között lehetséges.
 (A nemek számarányának eltolódásáról l. később.) 
——————————————————————————– 
[1] A genotípus helyes megjelölésével ABab-t.
 [2] V. ö. Morgan. Bridges, Sturtevant: The Genetics of Drosophila. Bibi. Genetics 2. 1925.
 [3] A kromoszómakészlet különbsége tehát nemcsak az ivarsejtekre, hanem a szervezet valamennyi sejtjére kiterjed. Ha a kromoszómák oszlása zavart szenved és ú. n. gynandromorph alakok jönnek létre, úgy ezek testük egyik felében hím, másik felében női kromoszómakészlettel jönnek világra. Az érett ivarsejtek természetesen — a redukciós oszlás folyományaként — a kromoszómakészletnek csak felét tartalmazzák. Ezért, ha a nő testsejtjeinek képlete 2X, akkor az érett petéé X; ha. a hím testsejtjeinek képlete 1X, akkor az egyik sorozat érett ondóé X, másik sorozaté —.
 [4] Ezért Plate szerint nem is helyénvaló az X kromoszómát „nemi” kromoszómának nevezni.
 [5] Ehhez hasonló jelenség egyéb fajtatulajdonságoknál is ismeretes. Pl. a hideg égöv alatt élő emlősök és madarak sötétebb színtényezői (A) az őszi hideg hatására hatástalanokká válnak s a kicserélt bunda, illetve tollazat fehér színével addig rejtett színtényezők (a) lépnek elő. — A kerti csodavirág (Mirabilis jalapa) közönséges változatának (typica) levelei sötét zöldszínűek s ez a tulajdonság (A) domináns a variegata nevű változat sötét foltokkal tarkított világosabb színe (a) fölött. A variegata néhány ága azonban elvélve sötét zöld (typica) leveleket hajt s ezek a rendellenes hajtások, mint korcsok (Aa), szabályszerűen hasadnak.— A mendelizmus szerint minden Aa korcs kétféle csírasejtet termel s egyik sorozat tisztán a domináns, másik tisztán a recesszív tulajdonságot viseli. Azonban mint látjuk, néha domináns tényező recesszívvel szemben elvesztheti erejét néha pedig recesszív fajta elvétve korcsokat is adhat. Ezek olyan esetek, mikor a csírasejtek a hasadás ellenére is „tisztátlanok” voltak (V. ö. Plate: Vererbungslehre, Leipzig 1913).

Dr. Gáspár János: Fajismeret V. rész    

A környezethatás, öröklés és kiválasztás az embernél.
 A fajok életszíntere.
 A külvilág szerepét sohasem vonták kétségbe, csak korok szerint más-más jelentőséget tulajdonítottak neki. Az angol és francia felvilágosult írók némely görög bölcselő gondolatát szövik tovább, mikor az emberek közti különbségek okait emberi szenvedélyek, vagyoni különbségek, társadalmi szerződések, éghajlati és tájkülönbségek teremtményének minősítik.
 Mint társadalmi program a marxizmus jelenti ennek a miliő-elméletnek utolsó konzekvenciáját.[1] A fajbiológia sem ismeri félre az említett mellékhatások jelentőségét, de meglátja hatékonyságának korlátait is az egyéni lét határainál.
 A nap, fény és hő erejét a szervezetre mi sem bizonyítja jobban, mint gyógyító célokra való alkalmazásuk sikere. A levegő egyéb fizikai tulajdonságai: a nyomás, párateltség, lebegő alkatrészek (füst, korom, por) mennyisége a vérsejtek számát, festéktartalmát, a légzés ütemét, mélységét, az anyagcsereforgalmat stb. növelik, vagy korlátozzák. Az éghajlatváltozást sem viseli el közömbösen a szervezet. Tavasszal a belső elválasztású mirigyek működése meggyorsul s minthogy ez sietteti a lappangó, vagy nyugvó tuberkulózis kitörését, egyesek szerint magyarázatát adná, miért tavasszal legmagasabb a tuberkulózishalandóság.
 A forró éghajlat alá került fajok ivarérése előbb indul meg (Burg 1879); melegben hanyatlik a testi és szellemi munkabírás, több az öngyilkosság és házasságon kívüli születés; száraz hideg időben csökken a fogékonyság fertőző betegségek iránt.
 A szervezet legérzékenyebben a táplálkozás viszonyaira reagál.
 Általánosan ismeretes, hogy az elszerződő földmunkások munkahelyükre érkezésükkor a téli nélkülözések miatt gyengék, erőtlenek. Azelőtt országunk dombvidékeiről, Nógrád, Bars, Hont megyékből, aratásra lementek az Alföldre, előbbi vidékekre pedig az északi megyék népe jött munkára. Az ország legtermékenyebb vidékeire, ahol az aratás legtöbb jövedelmet hozott, a felvidéki megyék vándormunkásai nem igen juthattak el, mert oda már erőteljesebb, munkabíróbb napszámosokat kerestek. Ennek a felvidéki szegény embernek tápláléka burgonya, zabkenyér, böjtben tej és sajt volt.[2] A háborús idők hiányos és egyoldalú táplálkozása következményeként Európa ifjúsága elmaradt a testi fejlődésben, betegségek iránt fogékonyabb lett. Ijesztő mértékben lábrakapott a golyva és tuberkulózis, fiataloknál, öregeknél megszaporodtak a gyomor- és emésztési bajok, terhes nőknél a csontlágyulás esetei; a gyermekeknél rendetlen volt a nemi érés s a csecsemőhalandóság ijesztő mértéket öltött.
 A nagyvárosi szegény gyermekek ⅓-a a fiatalkori munka, rossz társadalmi és közegészségügyi viszonyok következtében angolkóros és testnövekedésben ⅓ résszel a jobb viszonyok közt élő átlag mögött marad (Bollinger). Azok a testrészek, szervek, melyeket a foglalkoztatás legjobban igénybevesz, gyakran megerősbödnek (pl. izomzat, látószerv), gyakran azonban kórokozó ingerekkel szemben gyengébb ellenállású helyeknek bizonyulnak. A beri-beris (u. n. „avitaminoticus”) bénulások elsőnek azokon a végtagokon lépnek fel (pl. nyomdászoknál, ácsoknál a jobb karon), amelyek használatára foglalkozásuk űzésénél legjobban szükség van.
 Az élethelyzet súlya megmutatkozik az általános halandósági sorrendben is. Budapesten 1906-ban a Belváros halandósági indexe oly alacsony (11.4‰), hogy már csak a Berlin melletti, tőkepénzesek által lakott, Schönebergé jobb nála (10.1‰); igen kedvező a Lipótvárosé (14.3‰) és Terézváros belső részéé is (15.0‰), ugyanakkor azonban a szegényebb negyedek halandósága minden nyugati városét felülmúlja (pl. Óbudán 21‰). Ennek megfelelően az átlagos élet tartam a VI. ker. belső részére kiszámított élettartamot 100-nak véve: 
VI. ker. Körúton belüli részén 44 év 8 hó 26 nap 100  
V. ker. Körúton belüli részén 43 év 5 hó 27 nap 97.2  
V. ker. kültelkén 24 év 4 hó 16 nap 54.6  
VI. ker. kültelkén 21 év 8 hó 19 nap 48.6 
Ha az emberi szervezet nem reagálna oly érzékenyen a külvilág ingereire, akkor nem volna annyi betegség, testi és szellemi elmaradás, bűn és korai halál. De éppen ez az érzékenység biztosítja azt is, hogy az élethelyzet jobbrafordulásával a szervezet ínséges állapotából reorganizálódhat.
 Az Amerikai Gyermeksegélyző Akció magyarországi keretében [3] 1919. nov. 2-től 1920. ápr. 1-ig a Stefánia gyermekkórházban összesen 142 beteg gyermek részesült (átlag 36—36 napon át) pótétkezésben. Ezek közül 86-náI összesen 102.648 gr.-nyi súlygyarapodást, 29-nél súlycsökkenést állapítottak meg (28 esetben súlymeghatározás nem volt keresztülvihető). Ugyanekkor a főváros 10 kerületében 1500 gyermek részesült pótétkezésben, akik közül 57%-nál 1 kg-ig, 26.7%-nál 2 kg-ig, 10.3 %-nál 3 kg-ig terjedő súlynövekedést mértek. A háború előtti utolsó évtizedekben, mióta a lakosság általános helyzete javult, a katonaújoncok átlagos testmagassága Skandináviában 1.5—2 cm-rel, Dániában 3.3 cm-rel, Hollandiában 8 cm.-rel javult (Arbo, Mackeprang, Bolk).
 A fák azonban nem nőnek az égig. Túltáplálással nem lehet óriásokat növelni s éheztetéssel törpéket silányítani. A magasabb és alacsonyabb fajták nem táplálkozás, éghajlat, vagy más miliőbeli okokból eredeztetik egymástól való különbségüket. A fajok összehasonlító anatómiája c. fejezetben közelebbről is látni fogjuk, mily csekély, sőt legtöbb fajtatulajdonság (szemszín, koponyaalak stb.) számára szinte semmivel egyenlő s csak múló természetű a külvilág módosító ereje. Egypetéjű ikrek különböző élethelyzetbe kerülvén, testsúlyban, valamelyest termetben, az izomzat fejlettségében, egyéniségüket adó vonásaikban különbözhetnek egymástól, fajtajellegeik (koponyaalak, színkomplexió, vércsoporthoz tartozás stb.) tekintetében azonban életük végéig olyan hasonlók maradnak, mint születésük pillanatában voltak.[4] Minden ember már születésekor magával hoz egy bizonyos — faji — reakciósnormát, melynek határain belül a szervezet megrázkódtatás nélkül veszi fel a külvilág ingereit. Ezeken túl azonban a szükségleteknek minden hiánya, minden túlzása a szervezetnek ártalmára van. A külvilág fentebb felsorolt hatásai normális adagban életszükségletek, túlhajtottan azonban nem alakító, hanem pusztító erők, melyiket az ember környezetéből kizárni kell. Amikor a fajbiológia a külvilágot a szervezet elsődleges alakító tényezőjének nem ismeri el, megállapításait nem szegzi szembe a szociálpolitika célkitűzéseinek. Sőt. Éppen kimélyíti azoknak erkölcsi értékét, mikor rámutat arra, hogy az ínségben, elesettségben sínylő népet nemcsak humanitásból, hanem a faj generatív érdekében is istápolni, egészségében gondozni kell, mert a faj életereje csak egészséges életszíntérben tud kihajtani.
     Az egyszerű átütő (domináns) és rejtett (recesszív) tulajdonságok öröklésmenete.
 Az öröklés egyszerű eseteit nem nehéz felismerni. Ott, ahol az ősök tulajdonságai a leszármazottak között megismétlődnek — ha csak nem ugyanannak a környezethatásnak okozati összefüggése forog fenn — az öröklés szerepe valószínű.
 A sejtoszlás módja s a kromoszómák kicserélődése redukciós oszláskor, mely embernél éppen úgy megy végbe, mint a magasabb rendű növényeknél és az állatoknál, kizárja, hogy az ember számára más öröklésszabályok álljanak fenn, mint amelyeket kísérleti úton a növény és állatvilág számára felállítottunk. Ezt a posztulátumot csak alátámasztják a családfa-(családantropológiai) vizsgálatok, melyek a kísérleteket vannak hivatva pótolni. Az irodalomban ismeretes pl. egy családfa, melynek első beteg, szürkületi vakságban (hemeralopia) szenvedő tagja egy Nougaret nevű, 1637-ben született vendemiai polgár, aki betegségét 1907-ig 2116 leszármazottja közül 135-nek átörökítette (Nettleship 1909).
 12. ábra. Átütő és lappangó tulajdonságok öröklődésének lehetséges esetei az embernél.12. ábra. Átütő és lappangó tulajdonságok öröklődésének lehetséges esetei az embernél. 
 A legtöbb tulajdonság öröklékenységéről már a nagyszülők, szülők, gyermekek és unokatestvérek megvizsgálásával is kimerítő felvilágosítást nyerhetünk, sőt akárhányszor az öröklés arányszámait is sikerül megállapítani. Elsősorban azonban annak ismerete fontos, vajon a kérdéses tulajdonság átütő, vagy rejtett módon öröklődik-e? Előbbi esetben ugyanis a tulajdonság mindjárt a gyermekeken megjelenik, (I. 12. ábra) utóbbi esetben azonban mindaddig rejtve marad, míg ismét nyílt, vagy rejtett hajlammal terhelt egyének nem találkoznak össze (l. 13. ábra) 13. ábra. Recesszív (lappangó) öröklésmenetet követő tulajdonság csak akkor válik nyílttá [ F4-ben], ha mindkét szülő nyíltan vagy rejtve () terhelve volt a hajlammal.  és  egészséges egyének.13. ábra. Recesszív (lappangó) öröklésmenetet követő tulajdonság csak akkor válik nyílttá [26.gif F4-ben], ha mindkét szülő nyíltan vagy rejtve (27.gif) terhelve volt a hajlammal. 28.gif és 27.gif egészséges egyének. 
 Egyszerű átütő, illetve rejtett öröklésmenetet csak olyan tulajdonságok követhetnek, melyek egyetlenegy örökléstényezőn nyugodnak (monomer tulajdonságok.) A kórhajlamok, az öröklött rendellenességek, torzképződmények és betegségek szinte kivétel nélkül ide tartoznak; a fajtatulajdonságok legtöbbje azonban polimer, bonyolultabb öröklésmenetet követ.
 A kísérleti örökléstanban említés történt arról, hogy a háziállatok számos fajtatulajdonsága a keresztezésben heterozygota módjára viselkedik (az első nemzedékben egyenlő (1:1) arányban hasad. Ez a nevezetes jelenség, az emberfajta vonásainál is fel- feltűnik (pl. szem-, hajszín, orralak stb.) a betegségekre nézve pedig általános szabályként érvényesül. Ha pl. valamely átütő torzképződmény egyik szülőben homozygotikusan (mint AA) volna jelen, akkor a dominancia szabályai szerint valamennyi gyermeknek bírnia kellene a torzképződményt (AA X aa = Aa). A valóságban azonban a gyermekeknek csak fele örökli a torzképződményt, mivel a kórhajlam mögött heterozygota tényező áll (Aa X aa = 1Aa : 1aa).
 Ezek előrebocsátása után az átütő és rejtett (lappangó) öröklésmód lehetséges eseteit alábbiakban foglaljuk össze: 
1. aa X aa = 100 % aa = 100 % a* 
Pl. kékszemű (aa) szülők valamennyi gyermeke kékszemű. Ha siketnémák összeházasodnak, gyermekeik kivétel nélkül siketnémák lesznek (Orth 1923).
 2. AA X AA- 100% A 
Pl. sötétszemű (AA) szülők valamennyi gyermeke sötét-szemű (A betegségek között nincsen megfelelő példa).
 3. Aa X Aa = 25% AA : 50% Aa : 25% aa = 75% A: 25% a 
Ha mindkét szülő sötétszemű, de a nagyszülők között világos szeműek is voltak, vagyis, ha a szülők heterozygotikusan bírják magukban a sötét szín tényezőjét (Aa), akkor a gyermekek ¾ része sötétszemű (A), ¼ része világosszemű (a) lesz. Ha mindkét szülő cukorbeteg, a gyermekek ¾ része cukorbetegségre való hajlammal jön a világra.
 4. AA X aa = 100% Aa = 100% A.
 Ha az egyik szülő (homozygotikusan) sötétszemű, másik kék, vagy szürke szemű, akkor valamennyi gyermek (heterozygotikusan) sötétszemű. (A betegségek között nincsen megfelelő példa.) 
5. Aa X aa = 50% Aa : 50% aa = 50% A : 50 % a.
 Kékszemű és heterozygotikusan sötétszemű szülők gyermekeinek fele kék-, fele sötétszemű. Ha az egyik szülő lúdtalpas, a gyermekek felében is megvan a hajlam (l. 12. ábra).
 Magától értetődően a mendelisztikus hasadási arányszámok egy-egy alacsony gyermekszámú családban nem igen bontakoznak ki. Ezek megállapításához rokoni körök, több nemzedék átkutatása szükséges. Pl. Lundborg (1913) egy svéd parasztcsaládban 9 emberöltő során 68 testvér között 20 myok-lonus-epileptikus beteget számlált. Átlag minden 3-ik testvér beteg volt. A betegségnek recesszív hajlamon kell alapulnia, mert a betegség nyíltan csak akkor lépett fel, ha két terhelt egyén, rendszerint két rokon, házasodott össze, miáltal lehetővé vált két rejtett kórhajlam nyílttá válása. A kórhajlamot jelölje a, az egészséges hajlamot A, a kórhajlamot rejtve magában foglaló, de külsőleg egészséges egyént Aa, a beteg egyént aa: P Aa X Aa F1 1AA : 2Aa : 1aa = 3A : 1a.
 A betegség gyakorisága pontosan megfelel a mendelizmus egyszerű hasadási arányának.
——————————————————————————– 
[1] W. His,: Die natürliche Ungleichheit der Menschen. Rektorats-Antrittsrede an der Univ. Berlin. 1928.
 [2] l. Farkas J. Összegyűjtött munkái, Bp.
 [3] V. ö. Bókay J. : American Relief Administration European Children’s Fund.
 [4] Az egypetéjű ikerség azon alapszik, hogy a megtermékenyített petesejt kivételesen kettéoszlik s mindkét fél külön-külön fejlődésnek indul. A két-két kifejlett magzat tehát ugyanazzal a csíraörökséggel jön a világra.
 * A dűlt betű a fenotípust jelenti.

Dr. Gáspár János: Fajismeret VI. rész    

Az öröklés bonyolultabb esetei.
 Ha magastermetű emberfajta alacsonnyal kereszteződik, a korcsok többsége közepes termetű lesz, elvétve azonban a szülőnél magasabb, illetve alacsonyabb egyedek is fel-feltűnnek, így tart ez több nemzedéken keresztül. A jelenség nem az egyszerű mendelisztikus hasadási arányra, hanem a kísérleti fajbiológiában homomeriának nevezett szabályszerűségre mutat. Ez pedig nem mond mást, minthogy a tulajdonság több, egy irányban ható örökléslényező eredője s a szerint, hogy több vagy kevesebb számú tényező foglaltatik a kombinációban, a termetadat a szülők magasabb vagy alacsonyabb termetadatához közeledik, esetleg azt felül is múlja. Alábbi elméleti példa ezt képletesen szemlélteti: Tegyük fel, hogy a két szembenálló fajta alap-termetadata 140—140 cm; ezen felül a csontnövekedést befolyásoló ABCD tényezők (belső elválasztású mirigyek) mindegyike még 10—10 cm-rel képes az egyén termetadatát növelni. Az I. fajta azonban a 4 tényezőből csak 3-at, a II. fajta pedig mindössze egyet bír magában átütően. Ennélfogva az I. fajta termetadata: AbCD = 170 cm,  II. fajta termetadata aBcd = 150 cm.
 A négyszeres heterozygota korcsok legtöbbje — a homomeriának megfelelően — közepes termetű (160 cm) lesz 2 átütő tényezővel: ABcd, vagy aBCd, vagy abCD stb. képlettel; de előfordulnak csekély számban ABCD = 180 cm-es és abcd = 140 cm-es kombinációk is, amelyek tehát jóval magasabbak, illetve alacsonyabbak, mint az ősszülők voltak.
 A bőr és szőrzet színe is olyan fajtatulajdonság, mely a korcsokon széles skálában bontakozik ki. Mulatt családokban a gyermekek bőrszíne világos fehér és barna szín árnyalatai között váltakozik (Davenport 1910). A korcsok végleges színe csak a nemi érés idején állapodik meg. Olt, ahol a nép világos és sötét színkomplexiójú fajták keveréke, a világos haj-és bőrszín az iskolás gyermekek között nagyobb számban van képviselve, mint a felnőttek között. Pl. Dániában a szőkék aránya 6 éven aluli gyermekek között 48.5%, a 6—14 évesek között csak 32% (Hansen). Az európai-hottentotta korcsok gyermekkorban inkább a világos apára ütnek, az anyák sötétebb színét a nemi érés után veszik fel (Fischer 1913). A jelenséget az irodalom dominanciacserének nevezi.
 A korcsok koponyaalakja szintén középső helyet foglal el a szülők között, emellett itt sem hiányodnak szokatlanul széles, illetve keskeny ú. n. luxuriált alakok (l. III. fejezetben).
 Az ember legfeltűnőbb fajtavonásai tehát nem az egyszerű monohybrid öröklésmenetet követik, mert öröklésélettanilag összetett tulajdonságok. A korcsok ugyan intermediär jellegükkel eleinte megállandósulni látszanak, az „asszimiláció” lehetetlensége azonban előbb-utóbb mégis kiderül. Az eredeti színárnyalatok, termetadatok és koponyaalakok ugyanis még olyan népségek között sem tudnak végképp eltűnni, ahol huzamosabb idő óta tarlós keveredés folyik.
 A fajtajellegek egy másik csoportja a keresztezésben nem érvényesül önállóan, hanem igyekszik a korcsokban is együttmaradni, ahogy a tiszta fajtákban is együtt volt. Pl. szőke hajjal világos szem- és halvány bőrszín, széles, kiálló járomcsonttal a belső szemzugban mongolredő, hosszú koponyával keskeny homlok jár stb. Fel kell tételeznünk, hogy említett tulajdonságok örökléstényezői egymással kapcsolódva vannak.
 A kapcsolódásnak, még inkább bizonyos örökléstényezők kicserélődésének elemzése embernél az alacsony gyermekszám miatt nem igen lehetséges. Azonkívül embernél a kromoszómapárok száma 24, míg a Drosophilánál csak 4, ami a viszonyokat igen bonyolulttá teszi. Egyes fajtatulajdonságok kapcsolódását azonban az embernél sem lehet kétségbevonni, sőt annak létezését még bizonyos normális fajtulajdonságok és kórhajlamok között is fel kell tételezni. Hirschfeld rendszeres családvizsgálatokkal kimutatta (1910), hogy a diphtheria-fogékonyság, illetve ellenállóság a vércsoportokkal együtt öröklődik. A vérzékenység (haemophilia) tényezője és a vércsoportjelleg öröklése is együttesen történik (Kubányi 1926) (l. IV. fejezetet).
 A faj életereje és a nemek aránya.
 Az ondósejtek kétféleségét emlős állatoknál és az embernél mérés útján érzékíteni sikerül. Az ondó nagyságméretét feltüntető grafikonnak ugyanis 2 csúcsa van. Painter szerint a magasabbik csúcs a női nemet meghatározó ondónak, az alacsonyabb a finemet meghatározónak felel meg s előbbi fajta ondósejt XX páros számú kromoszómát tartalmaz, utóbbiban azonban a második X kromoszóma helyett egy kisebb, u. n. Y kromoszóma foglaltatik.
  29.gif  Tehát a finem heterozygota, a nőnem homozygota.
 A homo- illetve heterozygota szerkezet — mint a kísérleti fajbiológiából tudjuk — a nemek egyenlőségi (1 : 1) arányát szabályozó mechanizmus.
 Mindazonáltal 100 újszülött között átlag 51.6 fiú és 48.4 leány van; tehát 106 fiúra 100 leány születése esik (Európában).[1] A finem aránya még kedvezőbb volna, ha a méhen belüli életben nem pusztulna el jóval több fiú-, mint leánymagzat Hozzávetőleges számítás szerint 100 női barázdálódási magra 150 finemű esik.
 Ezt a fajbiológiai szempontból oly figyelemreméltó jelenséget, nevezetesen, hogy a kétféle ondó közül a női nemet differenciáló tud kevésbé termékenyíteni, s ha a pete megtermékenyült, több fiú- mint leánymagzat hal el, az X és Y kromoszómás ondó energia-különbségével lehet kapcsolatba hozni.
 Ismeretes, hogy a törvénytelen szülők többsége alacsony korosztályokba tartozik, a törvénytelen születések között pedig mindenütt több a leány, mint a fiú. De több a leány azokban a családokban is, melyekben, a szülők igen magas korosztályokból kerülnek ki. Nagy és tartós háborúk után is, amikor az alacsonyabb korosztályú házasulandók aránya megcsökken, tehát életerősebb nemzedék jut termékenyítéshez, a fiúszületések aránya emelkedik (a világháború után 108 ♂ : 100 ♀). De nem következik be hasonló változás a törvénytelen újszülöttek nemi oszláséban háború után sem, mivel ezek szüleit akkor is a gyenge, fiatal korosztályok adják. Ugyancsak nem emelkedik a házasulandók kora s vele a finem aránya a semlegesen maradt államokban sem.
 14. ábra. A Drosophil nő (♀) és hím (♂) kromoszómakészlete. X és Y nemi kromoszómák (Morgan után.)14. ábra. A Drosophil nő (♀) és hím (♂) kromoszómakészlete. X és Y nemi kromoszómák (Morgan után.)  A szülők életkora tehát nem közömbös abban, hogy az újszülöttek között melyik nem legyen túlsúlyban. Ha az apa erőbeli állapota optimális, akkor az Y choromosomás ondó nagyobb potenciális energiával rendelkezik, ami a nemi utakban való biztosabb előrejutásban érvényesül.
 A szülők életereje különben a finem nagyobb méhenbelüli halandóságával is okozatba kerül. De egészen más vonatkozásban.
 Egy magdeburgi statisztika szerint 1000 egyhónapos elvetélés között 338-cal több fiú, mint leány van. Ebben már nem a szülőknek a fogamzás idejében való erőfoka részes, hanem az a körülmény, hogy a finem kromoszóma berendezése a kisebb Y kromoszóma miatt kórhajlamokkal szemben a nőneméhez képest kevésbé felvértezett. Ennek következtében a szülők nemhez kötött kórhajlamai a fiúmagzatot már a méhenbelüli életben súlyosabban terhelik és könnyebben elpusztítják.
 Ha a népesség degenerálódik, következményei elsősorban a finem születési többletének elmaradásában mutatkozik meg.[2] A hanyatlásnak induló főúri családokban erősen megritkulnak a fiúszületések, a leányszületések pedig halmozódnak.
 Az egyik baranyai község — a sok között — már békében kivált avval a rendellenességgel, hogy benne a leányok születési száma évtizedek óta felülmúlta a fiúékat. A községben különben gyermekházasság dívik, azonkívül, egykés lévén, beltenyésztésben él s így terheltségekkel erősen által van járva. Mindkét körülmény pedig a finem életképessége ellen irányul.
 Javulás — eltérően az országos átlagtól — a háború után sem következett be. Az történt ugyanis, hogy a község férfiai olyan hadosztályba voltak besorozva, mely a háborúból súlyos veszteséggel került ki. A parányi község hősi halottainak száma 39-re emelkedett: mintegy 90 házaskorú férfia közül majdnem fele kihullott a fajfenntartók sorából. Kevés kivétellel tehát csak a háborút el nem ért korosztályok tagjai jutottak szaporodáshoz, ismét fejletlen testi erővel, meg nem rostázott terheltségekkel, így aztán a finem aránya semmit sem javult.[3] Abban a népességben, melyben erős nőtöbblet mutatkozik vagy az életszínvonal szállt alá, vagy a faj életereje csorbult meg. Rendszerint azonban mindkét körülmény fennforog.
 ——————————————————————————– 
[1] Az egyenlőségi arány állatoknál is zavart szenved. Galambnál 100 ♀ : 105 ♂, disznónál 100 ♀ : 112 ♂, ellenben a tyúknál 100 ♀ : 94 ♂ légynél 100 ♀ : 96 ♂, lónál 100 ♀ : 99 ♂.
 [2] A finem nagyobb érzékenysége különben nem szűnik meg a születéssel. Halandósága a csecsemőkorban is jelentékenyen felülmúlja a leányokét. A két nem aránya — normális körülmények között — a 10-ik esztendőben már kiegyensúlyozott. Ha azontúl a férfiak létszáma kisebb, abban a férfi nem nagyobb társadalmi expozíciója részes.
 [3] Gáspár J. A születések nemi számarányának alakulása egy községben a háború után. Budapesti Orvosi Újság. 1926. 44. sz.

Dr. Gáspár János: Fajismeret VIII. rész    
MÁSODIK FEJEZET.
A FAJOK ALAKI MEGJELENÉSE.
Viták a faj és fajtafogalom körül.
 „A sokféle faj és fajtafogalom között nincs egy sem, mely kielégítené a természetbúvárokat, de azért minden egyes természetbúvár tudja homályosan, mit ért rajta, mikor fajról beszél.” E szavakat Darwin mondta, a modern fajkutatás alapvetője, ám az azóta eltelt évtizedek sem juttattak el a fajfogalom kimerítő meghatározásához. Ez azonban a dolgok lényege szempontjából nem is fontos, mert a faji rendszerezések egzaktsága nem e tisztára elméleti kérdés mindenkori állásán múlik.
 Az egyedek csoportosítása kétségkívül nem könnyű feladat, mert mennél több bélyeg figyelembevételével akarjuk az osztályozást megejteni, annál több csoportot kell felállítani s mennél kevesebb tulajdonságra akarunk tekintettel lenni, annál tágabbra kell az osztályhatárokat bővíteni. Az arc, a koponya, a termet, bőr-, haj-, és szemszín s más alaktani vonások különböző kombinációi szerint megkülönböztetünk keletbalti, északi, alpesi, néger stb. — mondjuk közelebbi bírálat nélkül — fajokat. Ezek valóságos csoportok, amelyek létezésében aligha kételkedik valaki. Ha azonban az összehasonlításban tovább megyünk s csak a színre vagy csak a koponyaalakra, avagy vércsoporthoz tartozásra vagyunk tekintettel, már kevesebb osztályt állíthatunk fel, végül is eljutunk az Ember tisztára lelki fogalmához, melynek elemzése azonban már a természettudomány határain kívül esik. Hogy hol végződnek a faji határok s hol kezdődnek a magasabb vagy alacsonyabb csoportok keretei, arra nézve az alaktani tulajdonságokban nincsen megadva a kulcs s többnyire csak a rendszerező érzékétől függ, hogy egyik vagy másik vonást faj vagy fajta, avagy a fajnál magasabb kritériumnak minősít-e? Ezért az ú. n. élettani fajmeghatározás a fajiság ismérveit a termékenység, faji vonzalom, undor, szag s más szubtilitások szempontjaival bővíti ki, melyek alapjait a szerológiai vizsgálatok a faji fehérjék életvegytani természetében vélik megtalálni.
 A termékenység élettani követelményét különösen Darwin hangsúlyozta, aki azonban erre nézve nem végzett kísérleteket hanem az állattenyésztők tapasztalataira támaszkodott. Szerinte mindazok az egyedek, melyek a szabad természetben egymással nem párosodnak, vagy ha párosítják őket, termékeny utódokat nem tudnak világra hozni, külön fajhoz tartoznak, így a ló és szamár külön faj, mert korcsaik egymás között nem képesek tovább szaporodni. Ameddig a korcsok termékenyen kereszteződnek, még ha alakilag igen különböznek is egymástól, legfeljebb az alfaj, fajta, (rassz), változat (varietas) elnevezés illeti meg őket.
 A tétel állatoknál nagy általánosságban csakugyan megállja helyét s a termékenység alapján valóban könnyen lehet az osztályokat szétbontani, ám a terméketlenség ezek ellenére sem jelenti azt az abszolút kritériumot, mely a fajt a fajtától áthidalhatatlanul elválasztaná. Míg ugyanis vannak fajok (kutya × farkas, macska × vadmacska stb.), melyek korcsai termékenyeknek bizonyulnak, ismerünk olyan változatokat is, melyek egymással képtelenek szaporodni; mindez pedig azért, mert a nemi vonzalom, illetve a párosodó szervek alkata az alaktani fokozatokkal csak a főirányokban párhuzamos.
 Amikor a fajból egy-egy csoport elkülönül, a fajtává való fejlődés elsősorban éppen a nemi izolációval s a vele járó nemi kiválasztással veszi kezdetét. Némely emlősfaj és fajta sem külső bélyegekben, sem a koponya és fogazat alkatában nem tér el egymástól, kizáróan csak a párosodó szerv tekintetében különbözik (Méhely).[1] A nemi elkülönülés azonban többnyire azáltal megy végbe, hogy az új földrajzi környezetben megváltozik a párosodás- és a csírasejtek érésének ideje, vagyis a nemi vonzalom addigi harmóniája, ami éppen úgy, mint a párosodó szervek eltérése, más fajtákkal való érintkezésnek gátat vet.
 E tekintetben az a körülmény sem téveszt meg, hogy számos ma élő fajta keresztezésből vezeti le keletkezését. Ez esetekben ugyanis nem a nemi ösztön irányította, hanem az emberi beavatkozás hozta létre a fajták keresztezését, mégpedig többnyire oly módon, hogy a kiválasztott fajtákat a domesztikált környezetben előbb közelebb hozta egymáshoz.
 Helytelen utakon jár az is, aki az embercsoportoknak önmagukban s kölcsönös viszonyukban való jelentőségét a termékenység és keresztezés lehetősége, tehát a zoológiái értelemben vett fajiság körül keresi. Az emberfajok, illetve fajták, a világ minden részéből gyűjtött példák tanúsága szerint termékenyen keveredhetnek. Dél-Amerika lakosságának egy része indiánok és fehérek, Afrika több északi partmenti népe néger és földközi faj keveréke stb. De vajon a fajiság minden problémája a keresztezés „sikerében” csúcsosodik-e ki? A kereszteződés lehetősége nem jelenti egyben azt is, hogy a vérkeveredés általános szabály az emberek között. A természet már praeventive gondoskodott a fajok tisztaságának védelméről, amikor mindegyikbe sajátos irányú ösztönöket, más temperamentumot, más testi és lelki stílusvágyat oltott. Ez a praeventiv gondoskodás a házastársi kiválasztásnál realizálódik, amelyet éppen a közös temperamentum és életstílus rezonanciája irányít. És ha mégis megtörténik, mint ahogy igen gyakran megtörténik, hogy a házastárs kiválasztásánál akár önismeret hiányában, akár érdekből, vagy divatból nem respektálják a fajok kölcsönös hatásait, a természet regresszív eszközökkel avatkozik be a fajvédelem biztosításába. A hollandok és malájok, a hinduk és angolok stb. korcsai csökkent ellenálló képességűeknek mutatkoznak s néhány nemzedék múlva ki is halnak. De nemcsak a fehér és színes fajok, hanem az európai fajok közti vérkeveredés sem marad következmények nélkül. A szülők össze nem illő tulajdonságai az ivadékok egy részében is diszharmoniásan kerülnek össze, ami külső megjelenésben talán csak az aesthetika rovására megy, de lélek- és kórtani tekintetben az egyén és a következő nemzedék életrevalóságát is veszélyezteti. A korcsnépek gyermekiszonya nem csupán a jövő nemzedék gazdasági féltéséből fakad, hanem saját kiegyensúlyozatlan életük folytatásának ösztönös irtózatából is, ami a generatív halhatatlanságnak mindennél mélyrehatóbb akadályául szolgál.
 Mi végzetesebb hát a természet és társadalom szempontjából: az abszolút terméketlenség-e, vagy a fajta (tehát az egyed) életrevalóságát veszélyeztető alkalmazkodási képesség megcsökkenése, a generatív halhatatlanság vágyának kialvása? Élettani szempontból a faj- és fajtafogalom között semmi különbség nincsen. Buffon, a francia természetbölcselő, aki a race (fajta) elnevezést az embertani irodalomba bevezette (1749), két dolgot akart benne kifejezni: 
1. azt, hogy az összes mai embercsoportok (race-ok, fajták) a történelmi előtti időben egy ősből: fajból (species) váltak ki (monogenizmus). Ez a fajtafogalom spekulatív része; 
2. az így elkülönült fajták minden lényeges tulajdonsága örökletes, állandó változat. Ez a fajtafogalom reális része.
 Magától értetődik, hogy az antropológia, még inkább a fajbiológia, csak ez utóbbi résszel akar, illetve tud foglalkozni. Valóban alig merné valaki állítani, hogy az emberfajták a történelmi időkben valamit is változtak volna. Akár a faj, akár a fajta elnevezést használjuk, az antropológia azt akarja kifejezni, hogy a velük jelzett csoportokon belül az egyedek öröklés által egymáshoz hasonlítanak, tulajdonságaikat örökletesen nem változtathatják meg, minélfogva más fajokhoz, illetve fajtákhoz tartozó egyedektől különböznek és mindig is fognak különbözni. Topinard jeles antropológiájának magyar kiadásában (1881) erre nézve a következőket olvassuk: „Amint az állattan elfogadott egysége a faj, azonképpen az antropológiában alapegységül a rasszt tekinthetjük, mint olyan kifejezést, amely egy még szabatosan körülírható s a szomszédjaitól bizonyos fizikai jellemvonásai által szabatosan megkülönböztethető, önálló embercsoportot jelent. Hogy azután e legkisebb önálló egységeket miképp csoportosítjuk fajokká, az legtöbbnyire az illető tudósok egyéni felfogásától függ”.
 Csakugyan, ahány szerző, annyiféle osztályozás és annyiféle értékelése az egyes csoportoknak. Az kétségtelen, hogy bizonyos embercsoportok, mint a dinári és előázsiai, keleti- és földközi, néger és negrito alakilag, tehát valószínűleg származásilag egymáshoz közelebb, másoktól távolabb állnak s az ősidők képzetében egységesített csoportokra inkább a faj, míg a ma előttünk álló, de előbbiből elkülönült csoportokra a fajta (rassz, változat) kifejezés illik. De melyik határnál végződik az egyik s kezdődik a másik? Állatoknál gyakran már 1-1 tulajdonságban való eltérés elég alap külön fajta felállítására (pl. fehér és szürke egérfajta); máskor egymástól oly különböző formák is, mint a bernáthegyi kutya és kuvasz csak fajtának számítanak Az embernél fajtának mondjuk a négert és a mongolt s az egymáshoz közelálló dinárit és előázsiait. Mindezekkel a hiányokkal számolni kell, míg az egyes csoportok származásáról közelebbi ismeretekkel nem rendelkezünk s míg nincsen megfelelő kulcs a kezünkben, amellyel a rokonsági fokozatot megállapítanunk sikerül.[2] Ezek a kérdések az elméleti fajantropológia területére visznek vissza bennünket. A gyakorlati fajbiológia szempontjából azonban az a fontos, hogy bárminek is nevezzük az egyes emberi csoportokat, olyan alak- és élettani egységnek kell őket minősítenünk, melyek mindegyike önmagában bírja rendeltetését.
 A külföldi irodalomban az értékelés körül nincsen vita, mert az általunk fajnak, illetve fajtának nevezett csoportokat a nemzetközi race, rassz szóval jelölik. Egyedül a magyar irodalomban nem tudott ez a kifejezés meghonosodni. Az első embertani vonatkozású magyar természettudományi munkák (Földi János, Vajda Péter) hol fajnak, hol fajtának fordítják.
 Azzal a megjegyzéssel, hogy az egyes embercsoportokat származástanilag fajtának, élettani szempontból azonban a fajjal egyenértékű csoportnak minősítjük, a továbbiakban következetesen a faj elnevezést használjuk. De természetesen a reá nézve felismert törvényszerűségek akkor is változatlanul érvényben maradnak, ha valaki helyette a fajta kifejezést kívánja alkalmazni.
 Szempontok a fajok osztályozásában.
 A régieknél még csak egy-egy feltűnő jelleg — többnyire külön-külön a szín, haj, koponyaalak — szolgál az osztályozás alapjául. (Bernier, Linné, Hunter, Cuvier, Virey, Huxley stb.). Majd a származástani irányzat hatása, alatt a főfajokon belül sejthető kor és fejlődési fokozat szempontja kerül előtérbe (Stratz, Fritsch, Boas, Sergi, Giuffrida-Ruggeri).
 A modern faji rendszerek azok neveivel kezdődnek, akik több fizikai jellegnek állandó együttes előfordulását (korrelációját), vagyis a fizikai jellegeknek bizonyos összegét tették meg osztályozásuk alapjául. Geoffroy Saint-Hilaire (1863) a maga 11 főfajtáját a hajzat minősége, a bőr színe, a szemek állása, az orr alakja s az alsó végtagok hossza együttes figyelembevételével vezette le.
 A korreláció elvét természetesen csak antropológiailag jól átkutatott területeken lehet következetesen érvényre juttatni. Ezért egyetlen osztályozás sem lesz tökéletes mindaddig, míg valamennyi világrész népeinek faji felvétele ily értelemben el nem készül. Ez pedig talán soha el nem érhető cél. Azok a könyvek, amelyek az idegen világrészek faji leírását is feladatuknak tekintik, ezideig csupán — a földrajzi elhelyezkedés sorrendjét követve — néhány igen átfogó tulajdonság feltüntetésére kénytelenek szorítkozni.
 Nem így az európai fajokat illetőleg, amelyek fizikai embertanáról való ismereteink egyre bővülnek, mélyülnek. A fajok, illetve fajták száma Denikernél (1897) 5, Ripleynél (1900) és Retzius G.-nál (1909) 3—3, Fischernél (1913) 4, Kraitscheknél (1923) 5, Günthernél (1928) 7, Lundborgnál, Czekanowskynál még több. De a számok nem véglegesek, különösen Kelet-Európában nem. A tájtípusok, keresztezési változatok száma igen nagy, azért a szerzőknél felsorolt néhány fajtát csak úgy kell tekinteni, mint Európa, különösen Nyugat-Európa, eddig legjobban ismert, vagy alapvető fajtáit.
 Nincsen úgyszólván egyetlen szervünk, szervrészletünk, amelyen faji különbségek nem érvényesülnének. Ezideig azonban mindössze 4 főjellemvonásra: a színkomplexió, termet, koponyaalak és arc korrelatív összefüggésére nézve van Európa lakossága többé-kevésbé átkutatva. Valószínű, hogy a tulajdonságok további elemzésével egyik-másik típust még több részre kell majd szétbontani, egyelőre azonban az említett négy bélyeg más és más kombinációja alapján 5 főtípus létezését állítjuk fel: 
15. ábra. Északi
16. ábra. Földközi (mediterrán) 
17. ábra. Dinári  
18. ábra. Alpesi 
19. ábra. Keletbalti 
20. ábra. Szemita-negroid  
15-20. ábra. (Fot. Sándor M.) 
A skandináv államok déli részét lehet annak a középpontnak tekinteni, ahonnan a világos színkomplexió kisugárzik. Kelet-Európa felé — a lappokat kivéve — a világos szín még tart, de már fakóbb, Európa közepétől lefelé mindenütt sötét a színkomplexió.
 Ugyancsak az említett skandináv középpontban, valamint innen nyugatra s kevéssé kelet felé hosszú a koponyaalak. Közép-Európában túlnyomóan rövid, majd a Földközi-tenger övezte országokban ismét hosszú, a balti országokban közepes.
 Ha e két faji jelleghez harmadiknak és negyediknek még a termetet és az arcot is hozzávesszük, további differenciálódást látunk: Nevezetesen a hosszúfejű s világos színkomplexiójú vidékeken a termet magas, az arc keskeny (északi faj).
 A földközi-tengervidéki országokban, ahol ugyancsak hosszú a koponya és keskeny az arc, de sötét a színkomplexió, alacsony a termet (földközi faj).
 Európa középső részeiben sötét a színkomplexió, közepes a termet és kerek a koponya, az arc pedig széles (alpesi faj).
 Délebbre, különösen a Balkán nyugati országaiban, rövid koponya és sötét színkomplexió mellett ismét magas a termet, de keskeny az arc (dinári faj).
 A balti országok legtöbb népénél világos a színkomplexió, közepes a termet és közepes a koponya is, az arc is (keletbalti faj).
 Ilyen elveken épül fel mai ismereteink szerint Európa faji rendszertana.
 A csoportok eredeti s mostani értékelése között annyi a fejlődés, hogy míg eleinte főleg alaktani jelentőséggel bíró típusok gyanánt fogták fel őket, ma alak- és élettani viszonyaik mélyrehatóbb megismerése után az a felfogásunk, hogy mindegyik „típus” a maga különállásában is rendelkezik mindazokkal az élettani ismérvekkel, amelyeket a faj-, illetve fajtafogalomhoz konvencionálisán fűzni szoktunk. Az alaktani jellegek összehasonlításából, valamint keresztezés esetén az élettani működések módosulásából pedig arra is következtetünk, hogy az egyes fajok, illetve fajták közti távolsági fokozatok nem egyformák, ami nem csupán származáselméleti, de gyakorlati (fajbiológiai és patológiai) szempontból is fontos ismeret.
 ——————————————————————————– 
[1] Méhely : A földi kutyák fajai. Budapest, 1913.
 [2] E. Fischer: Rasse u. Rassenentstehung beim Menschen. Wege zum Wissen Bd, 62. Berlin 1927. 12. old.

    Az északi faj.[1] 
Az északi ember magas termetű (átlag 1.75 m); a férfi széles vállú, keskeny csípőjű; a nő csontos medencéje az összes európai fajok között a legszélesebb. A végtagok arányosan hosszúak. Az ujjak keskenyek, hosszúak.
 A koponya keskeny és hosszú, (dolichocephal; a jelző élőn 75); a tetőkeret ovális, a homlok hosszú, keskeny, a halántéktáj mintha két oldalt egyenesre volna lapítva. A fülnyílás előtti és mögötti rész egyenlő hosszú, vagy ez utóbbi még hosszabb. A nyakszirt hosszúságát tetézi a kiugró nyakszirt-dudor (21. ábra).
 21. ábra. Északi fajú koponya. (A Pázmány egyetem Antropológiai Intézetéből). (Fot. Mödlinger)21. ábra. Északi fajú koponya. (A Pázmány egyetem Antropológiai Intézetéből). (Fot. Mödlinger) Az arc hosszú és keskeny (jelző 90.0); a járomívek az arc oldalfalához simulnak. A szemöldökív gyengén fejlett és csak kevéssé ívelt; az orrgyök keskeny, a szemek mélyen ülnek. Az orr hosszú, keskeny és egyenes; néha a felső harmada a porc és csont határán lévő kis kiugrás miatt íveltnek látszik; olykor egyenesen folytatódik a homlokból (görög profil). Az ovális alakú orrnyílások az orrsövénnyel párhuzamosak.
 A fogak és ajkak merőlegesen állnak. Az alsó állkapocs kifejezett.
 A bőr vékonyán fekszik a csontokra, illetve az izomzatra; a szemhéj vékony; az ajkak szintén.
 A bőrszín világos, rózsás-fehér. Néhol a vérerek egészen áttetszenek rajta („kék vér”).
 22. ábra. Északi faj (Fot. Sándor M.) 23. ábra. Északi faj (Fot. Sándor M.) 22 és 23. ábra. Északi faj (Fot. Sándor M.)  A haj világos, aranyszőke, vöröses árnyalatú, finom, sima, vagy néha (különösen a gyermekeké) enyhén hullámos. A bajusz és szakáll is szőke s még inkább vörösesbe hajló.
 A szem színe kék, oldalt jövő fényben szürkés.
 A szemkifejezés szemlélődő; az egész arc benyomása meglehetősen hideg.
 A típus Svédországban és Norvégia déli részén, Anglia keleti partjain, valamint Észak-Németországban s részben Belgiumban él legtisztábban. Ausztriában és Franciaország északi részén nem nagyszámú az északi fajú lakosság. Kivándorlóik benépesítették az Egyesült-Államokat és szétszóródtak a többi tengeren túli világrészen is.

 A fáli faj.[2] 
Svédország Dalarne tartományában, Németországban: Westfáliában, Hessenben, Türingiában és Finnország nyugati szélén a régi kőkorszak cro-magnon fajtájához hasonló típus él, melyet az északi fajénál magasabb, nehézkes termet jellemez; a fej közepesen hosszú, az arc széles és közepesen magas; a két szemöldökív feltűnően erős és az orrgyök fölött majdnem összeér; az orr közepesen hosszú és egyenes. A színkomplexió világos; a szem szürke; az arcbőr durva, vörös; a haj és a bajusz világos szőke vöröses árnyalattal.
 A fáli fajt Lenz az északi faj válfajának, Paudler a cro-magnon faj egyenes folytatásának, Nordenstreng az északi és keletbalti faj keresztezésének tartja. A kérdés tisztázatlan.

 Az anholti faj.[3] 
Az északi fajtának valamely sötétebb, rövidebb fejű (talán az Angliáig is eljutott dinári) fajtával való kereszteződéséből alakult ki. Történelmileg igen régi fajta. Ma az izlandi, skót, helgolandi halásznép s Dánia egy része anholti. A termet magas, a koponya rövidebb, mint az északié; a színkomplexió sötét. Az arcbőr erősen ráncosodik.

 A földközi faj.
[4] Valamennyi európai faj közt a legalacsonyabb. (1.6 m). A törzs és végtagok arányosak. A koponya keskeny és hosszú, talán még az északinál is hosszabb (jelző: 70—75), de a térfogati méretek a termetnek megfelelően jóval kisebbek. A homlok alacsonyabb, de domborúbb. Nyakszirtdudor hiányzik. A homlokcsontot gyakran pontosan a középvonalban varrat választja ketté (metopismus).
 Az arc hosszú és keskeny (jelző 90.0).
 Az orr egyenes, de rövidebb és az orrszárnyak jobban szétállanak mint az északi embernél.
 Az alsó állkapocs egyenes, az állcsúcs lekerekített. Az egész arcél enyhe; a vonások lágyak.
 A bőrszín barnás és meleg, simulékony. Az ajakpír kissé duzzadt.
 24. ábra. Földközi (mediterrán) fajú koponya a párisi katakombákból (A Pázmány egyetem Antropológiai Intézetének birtokában).24. ábra. Földközi (mediterrán) fajú koponya a párisi katakombákból (A Pázmány egyetem Antropológiai Intézetének birtokában).
 A haj fekete, egyszerűen sima, vagy enyhén hullámos; az egyes hajszálak fogása vékony, puha. Az általános szőrzet dús. Nőknél a bajusz helyén gyakran sötét pihét látunk.
 A szemszín a korrelációnak megfelelően szintén barna-fekete. A szemkifejezés eleven, derűs, barátságos.
 25. ábra. Földközi (mediterrán) fiú Spanyolországból. (Fot. Geogr. Mag.)25. ábra. Földközi (mediterrán) fiú Spanyolországból. (Fot. Geogr. Mag.) 26. ábra. Földközi (mediterrán) leány Dél-Olaszországból. (Fot. Geogr. Mag.)26. ábra. Földközi (mediterrán) leány Dél-Olaszországból. (Fot. Geogr. Mag.) A földközi faj nevét elsődleges lakóhelyeitől kapta. Ezek: a földközi tengeri nagy és apró szigetek, Spanyolország és Portugália, Dél-Olaszország (Rómától lefelé), a Balkán félsziget alsó csúcsa, Kréta új-görög nyelvű része; földközi fajhoz tartoznak Franciaország déli s Anglia nyugati, Románia regátbeli lakói. Ez a típus uralkodik tisztán Afrika északi partjain, keveredve a sivatag nyugati szélén és a nyugat-afrikai szigeteken. Talán a régi egyiptomiak között is sokan ehhez a fajhoz tartoztak.

 Az atlanto-mediterrán faj.
 A földközi (mediterrán) faj kevésbé finom változata. A testalkat magasabb, erősebb, nem karcsú, az arc is magasabb, az orr egyenes és kevésbé keskeny; a bőrszín még sötétebb árnyalatú, a haj fénylő koromfekete és bodros. A tekintet szúró s nyugtalan.
 A típust már Deniker felállította, (1899) de azóta sincs közelebbről tanulmányozva. Portugália, Bulgária, Macedónia fő faji összetevője.
 ——————————————————————————– 
[1] Az irodalomban használatos elnevezések: Homo europaeus (Linné), germán típus (Retzius A), race nordique (Deniker), Homo teutonicus (Ripley), soros-sirtípus (Ecker), race kymric (Broca).
 [2] V. ö. Lundborgh a. Linders i. művét és Günther: Rassenkunde d. deutschen Volkes 12. kiadását (1928). A fáli elnevezést Günther adta; Paudler dálinak, Lenz atlantinak nevezi.
 [3] Lundborgh: The Racias Characters stb. 1926.
 [4] Elnevezései: Homo meridionalis (Lapouge), ibériai, v. liguri faj (Deniker), Homo mediterraneus (Ripley), eurafrikai vagy mediterrán fajta (Sergi), nyugati fajta (Günther).

   A szemita faj.
[1] Az arábiai pusztaságok felől szemita nyelvű népek vándoroltak be Kis-Ázsiába, ahová egy új, a földközihez közelálló fajképet vittek magukkal.
 27. ábra. Szemita (arab) leány (Fot. Geogr. Mag.)27. ábra. Szemita (arab) leány (Fot. Geogr. Mag.) Ezek a szemiták alacsony termetű, testalkatban a földközi fajhoz hasonló, hosszú, keskeny koponyájú és arcú emberek voltak; homlokuk erősen domború, orruk vékony és enyhén hajlott, hajuk és szemük fekete és barna, bőrük sápadt fehér.
 Szemita a mai arab, s a zsidóság nyugati, szefárdi típusa.

 A dinári faj.
[2] A dinári ember magas termetű mint az északi (1.74 m). Az alsó végtagok ugyancsak hosszúak, a karok azonban aránylag rövidek.
 A koponya magas és igen rövid (a koponya abszolút hosszúsága kicsi; jelző 85—87). A nyakszirt egyenesen folytatódik a nyakból, oldalról laposnak látszik: mintha „lecsapott” volna. A homlok magas és csak alig hajlik hátra. A homlok-dudorok nem tűnnek el a gyermekkorral, hanem felnőtt korban is láthatók maradnak (különösen oldalvilágításban).
 Az arc magas és keskeny, a homloktáj azonban kiszélesül és az archoz képest széles. Az arc magasságát az alsó állkapocs sajátos állása még jobban fokozza. Ugyanis az állkapocsszárak a szögleten túl is meglehetősen meredeken futnak előre, úgy, hogy a szöglet igen tompa, az áll és az arc egész alsó része